5.fejezet

5. fejezet

*Niall szemszöge*

- Azt hittem egy év elég idő volt arra, hogy eldöntsd mit akarsz. Az utalgatások, bambulások, szerintem elégnek kellett volna lennie. De... Szóval, arra gondoltam, hogy keddig döntsd el, hogy mit akarsz. Légy tökös Malik!
Jézusom, Niall! Nem vagy normális! Mégis valami ismeretlen erő fogott biztatott, hogy most kell választás elé állítanom.
- Rendben. - olyan nyugodtan bólintott, hogy ha nem árulkodott volna piros arca, akkor menten összeestem volna.
- Rendben? - Hüledeztem. Én itt szenvedek a mondandómmal, ő meg egy ennyivel elintézi?
- Igen. De lehet, hogy előbb is jelentkezem. - mosolyodott el szégyenlősen, én pedig ezt a lehető legjobb jelnek vettem. Talán... Talán, Horan.
Toporogtunk még egymás előtt pár percig, aztán meguntam és bénán megütögettem a vállát és megfordultam, hogy végre haza vigyem az autómat.
- Aludj jól! - kiáltott utánam, én pedig idióta mosollyal ültem be és indítottam be a motort. Megvárta míg eltűnök, addig végig kint állt a bőrkabátjában és melegítőnadrágjában.
Büszke voltam magamra. Végre a sarkamra álltam. Túl sok volt ez az egy év ahhoz, hogy tovább tűrjem a dolgokat. Túl szexi volt ahhoz, hogy megvárjam, amíg ő lép. Ahogy Landonról gondoskodott, mindig ámulatba ejtett. Imádtam, ahogy rajong érte és a szemében mindig az az elszántság égett, hogy bármit megtenne érte. Alig pakoltam le a táskámat a nappaliban, mikor üzenetem érkezett Zayntől. Azonnal megnyitottam.

                               "Nagyon várom már a keddet! xx"


Komolyan Malik... Ennyi? Legalább nem csak én jöttem ki a gyakorlatból. Nem írtam vissza neki. Ide több fog kelleni. Lezuhanyoztam aztán az ágyban még kijavítottam a felsősök dolgozatát. Az egyik vicces kedvében lévő diák azt írta a papírra, hogy sajnálja, hogy nem tanult, de rajzol nekem. Igen, tényleg rajzolt. Három pálcika embert, ahogy egy vulkán előtt álldogálnak és azon gondolkoznak, hogy ez vajon melyik vulkán lehet. Nem bírtam ki nevetés nélkül. Körüzenetben elküldtem Liamnek és Zaynnek is. Liam azonnal visszaírt, hogy ezek szerint olyan a tanítóképességem, mint a mai teljesítményem a kondi teremben: semmi. Persze Liam és én mindig húzzuk egymás agyát, néha az iskolában is, amin egy-két kolléga remekül szórakozik. Végül beletörődtem, hogy Zayn nem fog visszaírni, ezért beállítottam az ébresztőt, ami pontosan négy óra múlva fog ébreszteni. Le kell szoknom arról, hogy a Malik családnál töltöm az estéimet, ahelyett, hogy dolgoznék és aludnék. Magamra húztam a takarómat, fejemet belefúrtam a párnába és magam mögé képzeltem Zayn-t, elém pedig Landont. Egyszerre fogott el egy kellemes, régi ismerős érzés, és a szörnyű kín. A várakozás. Amit sose bírtam. Mindig is türelmetlen voltam.

*Zayn szemszöge*

- Nem! Miért csinálod ezt velem?! - Kiáltottam fel mérgesen, de rögtön meg is bántam. Landon fél órája bömbölt az ágyam szélén, reggel hatkor, hogy iskolába akar menni. Az orvos, - akivel tegnap beszéltem telefonon - a lelkemre kötötte, hogy véletlenül se menjen iskolába hétfőig. Egyrészt azért, mert a magas láza és a torka nem fog meggyógyulni és a tüdőgyulladást is kockáztatjuk, ha nem piheni ki, másrészt nem lenne szerencsés, ha átadná az osztálytársainak.
- Utállak! - ordította és rám dobta a párnámat, aztán elszaladt. Felsóhajtottam és mérgesen a matracba csaptam. Feltápászkodtam az ágyról, magamra kaptam az előző este kikészített pólómat, aztán utána siettem. A szobájában találtam rá, ahogy a könyveit pakolgatta az iskolatáskájába.
- Nem érdekel mit mondasz, akkor is megyek! - Szólt mérgesen és egy újabb füzetet gyűrt a többi közé. Leültem az ágya szélére, kivettem a kezéből a táskát és leraktam a másik oldalamra. Könnyes szemekkel kapott utána, de én megfogtam a kis kezeit és combomra ültettem.
- Figyelj manó, tudom, hogy szeretnél menni, de meg kell értened, hogy nem lehet. Még nem gyógyultál meg rendesen, a hangod is rekedt!
- Nem igaz. - vágott közbe, aztán köhögött egyet, mert a kiabálást még nem bírta a hangszála. - Jó, egy kicsit még tényleg fáj. - motyogta végül.
- Ha ma elmész iskolába, akkor csak rosszabbul leszel és keddre nem gyógyulnál meg! - dobtam be az utolsó kártyámat. Könnyes szemeivel szomorúan felnézett rám, aztán átölelt és fejét a mellkasomhoz nyomta. Sóhajtottam egyet és végig simítottam göndör haján. A tincsei mindig az anyjára emlékeztetnek, de aztán belenéztem a szemeibe és tudtam, hogy sose lesz olyan, mint ő.
- Nem utállak. - szólt végül.
- Tudom, - mondtam és adtam egy puszit a hajába.
- Akkor áthívhatom Louis bácsit? - felnevettem, ő pedig két puszit nyomott arcomra, hogy ezzel is az igenre sarkalljon.
- Büdös kölyök vagy!
- Ezt igennek veszem! - pattant fel azonnal és a telefonomhoz lépett, hogy kikeresse edzője nevét. Louis velünk együtt költözött Amerikából Angliába, mikor elváltunk. Pont kapott egy állást foci edzőként, ami kapóra jött neki. Akkor ismerkedtünk meg, amikor válóperes ügyvédet kerestem. Ő
Ő főállásban ugyanis ügyvéd, de mivel annyira megszedte magát Amerikában, hogy itt Angliában már csak edzősködik és néha napján adománygyűjtő meccseken ő is beáll kergetni a labdát.
- Szia, Louis bácsi, Landon vagyok! Miért nem vagy még ébren? Már hat óra is elmúlt!
Imádtam a fiam kis hangját hallgatni. Mosolyogva szedegettem ki a táskájából a félig gyűrött könyveket és füzeteket, aztán szépen az asztalára helyeztem. A parafatáblája tele volt képekkel, amiken hol ketten szerepeltünk, hol pedig legalább húszan. Az egyik kép pont a Niagara-vízesésnél készült, ahol tavaly nyáron voltunk.
Féltem a kirándulástól. Nem Nialltől, hanem magamtól, hogy nem leszek képes türtőztetni magamat. Annyira elvarázsolt már az első találkozásunkkor az iskolában. Emlékszem, hogy letámadtam Landont, amiért egy idegen emberrel beszélget az iskola előtt. Igen, akkor még kissé túlzásba vittem az aggódást.

*Niall szemszöge*

Ahhoz képest, hogy tegnap reggel milyen ábrázattal léptem be a suliba és ma... Szerintem egy pszichológus se értené. Zayn reggel hét óta üzenetekkel bombázott. Először csak szép reggelt kívánt és érdeklődött, hogy milyen óráim lesznek. Aztán szigorúan nem randira hívott a lyukas órámon. Hülye lettem volna nemet mondani. Még csak reggel kilenc volt, és még egy órát se tartottam, de már fantasztikus kedvem volt. A végzős osztály poénkodott egy sort, hogy biztosan jó éjszakám volt, de nem vettem magamra, velük nevettem és csak helyeseltem. Az óra szerencsére gyorsabban haladt, mint gondoltam, de a folyamatosan rezgő telefonom néha megnehezítette a dolgomat. Révén, hogy nem tudtam még teljesen használni az új telefonomat, képtelen voltam kivenni a rezgést.

                                                 "Megőrjítesz!"

Csupán ennyit küldtem neki, mikor a másodikos osztály egész órás dolgozatot írt, én pedig már az összes órára felkészültem és nem volt jobb dolgom, mint a telefonommal babrálni. Lábamat felraktam az asztalra, kényelmesen elhelyezkedtem a székemben, majd végig néztem a termen, de minden diák hevesen körmölt. Büszkeség lepte el a szívemet, mert ezek szerint készültek.
A telefonom újra megrezzent, mire fénysebességnél gyorsabban nyitottam meg az üzenetet. Csakhogy a látványra nem voltam felkészülve. Zayn egy szál rövid edzőnadrágban, aminél fölül kilátszódott a alsónadrágja korca. De abban a pillanatban nem érdekelt az alsója. A felsőteste jobban lekötött. Valószínűleg kondi teremből küldhette, mert a háttérben szekrények sorakoztak és a felsőtestén kivehetőek voltak az izzadságcseppek. Mind a nyolc kocka tökéletesen kivehető volt és hála a fényviszonyoknak kreol bőre fantasztikus kontrasztot alkotott fehér edzőnadrágjával. Annyira belemerültem a látványba, hogy csak azt érzékeltem, hogy dőlök hátrafelé. Hatalmas csattanással hátra estem, beverve a könyökömet,de szerencsére a fejem megmenekült.
- Tanár úr! - kiáltottak fel egyenként ijedten és gyorsan felém siettek. Baszki a telefonom! Nem törődve a vérző kezemmel, felpattantam, zsebembe csúsztattam a készüléket, hogy véletlenül se lássák meg a képet, ami még most is a szemem előtt káprázott.
- Jól vagyok, köszönöm! Elnézést, folytassátok nyugodtan! - olyan vörös lehetett a fejem, mint még soha. Gratulálok, Horan! Felnőtt létedre csak te voltál képes erre. Nagy levegőket vettem, hogy valamelyest lenyugtassam magamat. Tinédzser koromban kaptam utoljára hasonló képet egy lánytól. Azzal a különbséggel, hogy akkor nem szereztem sérülést. Lefotóztam a kezemet és elküldtem neki. Csak hogy tudja mit tett velem. A hatás kedvéért sírós fejeket is csatoltam.
A válasz gyorsabban jött, mint gondoltam:

Z.: "Jézusom! Mi történt? Jól vagy? Hol vagy?"
N: "Zaynie, ez csak egy kis horzsolás. Hátra estem a székkel, amikor megláttam a képet, amit küldtél."
Z: "Béna vagy."
N: "Kösz a vigasztalást! Landon hogy van?"
Z: "Kezdek féltékeny lenni a fiamra! Már jobban. Louist nyúzza reggel hét óta, szóval gondoltam eljövök inkább egy kicsit kiereszteni a gőzt..."
N: "Louis?"

Remélem csak valami haver. Aztán észhez térek és gyorsan rákérdezek, hogy mi volt a baj.

Z: "Ügyvédem volt még a válásnál, most pedig Landon fociedzője."
N: "Sokoldalú."

Nem tudtam hogy, hogy félnem kell-e. Nem voltam az a tipikus versengzős típus.

Z: "Összekaptunk egy kicsit Landonnal. Mostanában többet veszekszünk..."

N: "Ez érthető, most abban a korszakban van, hogy lázad. De csodás apa vagy. Simán bírni fogod!

Persze Malik, kanyarodjunk el a témától...

Z: "Köszönöm. Tudod, kicsit nehezebb egyedül, mert sose tudom mit kéne engednem neki és mit nem."

N: "Csak csinálj mindent úgy ahogy elsőnek jónak gondolod! Te jó ember vagy, rosszat nem tudsz tenni. És a legfontosabb, hogy nem te hagytad őt ott. Te kitartasz, vele vagy!"

Ezután percekig nem írt vissza. Túl nyomulós voltam? Ha csak annyit írtam volna, hogy jaj biztos nehéz, akkor meghazudtoltam volna magamat. Szerettem elmondani azt, amit tényleg gondoltam.

Z: "Nem tudom elmondani, hogy ez mennyit jelent nekem."

N: "Sajnálom."

Én pedig erre nem tudtam már válaszolni. Arra számítottam, hogy megkér, ne legyek ennyire szentimentális és hasonlók. Ehelyett azt mondja, hogy nem tudja magát kifejezni. Nem kellett nekem ennél több. Tudtam, éreztem hogy nyert ügyem van nála. Ezután végképp nem lehetett a vigyort letörölni az arcomról, még azzal se, hogy kiderült, hogy Zayn plusz repülőjegyét nem fizetik, csak a szállását. Gondolkodás nélkül írtam meg a csekket róla, hogy az én bankszámlámról emeljék le az összeget.
- Nagyon virulsz, Horan, - Liammel az ebédlőasztalhoz ültünk, jó szokásomhoz híven dupla adagot termeltem be.
- Bizony. - mosolyodtam el és nem kímélve a részletektől beavattam a fejleményekbe. Liam és én akkor lettünk ennyire jó barátok, amikor diploma után egy évet Londonban dolgoztam. Ő egy átbulizott éjszaka után nem talált taxit, én pedig pont hazafelé tartottam a reptérről, így tekintettel a szakadó esőre, felvettem. Aztán órákig beszélgettünk, nevettünk és ökörködtünk. Utána hónapokig nem láttuk egymást, mert ő Amerikába ment gyakorlatra, én pedig visszautaztam Írországba, de végig hülyeségekkel bombáztuk a másikat. Mikor üresedés  támadt ebben az iskolában, rögtön írt nekem, hogy mit gondolok a dologról. Mivel mindig is a változás híve voltam és imádtam az új kihívásokat, gyorsan döntöttem. A szüleim elsőnek persze annyira nem örültek, de miután felnyitottam a szemüket, hogy a légi utazás már nem annyira drága mint ahogy azt ők gondolják... Nos, azóta a nyugdíjas éveiket távol töltik Írországtól. Annak ellenére, hogy az utazás a mindenem, és mióta csak fizetést kapok, a felét arra költöm, több helyen voltak, mint én.
- Szóval, keddre hozz döntést. - ismételte meg újra Liam.
- Igen, de szerinted nem támadtam le túlságosan?
- Egy év után... Már untam a folyamatos nyavalygásodat hallgatni. - Sóhajtott fel tettetett fájdalommal a hangjában és a hatás kedvéért hozzám vágott egy darab sült krumplit.
- Igazán kedves vagy! - fintorogtam rá és a számba dobtam az ételt.
- Szerintem jó választás... De most komolyan! Csak abból ítélve, hogy mennyit szokott adományozni, biztos nem szegény.
- Tudod, hogy ez engem nem érdekel. - Figyelmeztettem, mire csak bólintott.
- Nem csak erre akartam kilyukadni. Megtehetné, hogy nevetséges divattervezőket támogat és a többit... Emellett egyedül neveli Landont, aki egy remek srác. És nem utolsó sorban hihetetlenül gyors... - Ámuldozott.
Persze, ő a futásra gondolt, de az én agyam rögtön másra koncentrált. Remélem az apja nem annyira gyors.

                                                                ***

Az estét kivételesen nem náluk töltöttem, hanem a közeli nyelviskolában, ahol spanyolt és franciát is tanítok. Emellett angol órákat is szoktam tartani vasárnaponként teljesen ingyen a helyi árvaházban. Pénzre nem volt szükségük, mert hála istennek akadt elég támogatójuk, de a szeretetre és a törődésre már kevesebb embernek volt ideje. A vasárnapok voltak a kedvenceim nem csak azért, mert akkor is gyerekekkel lehettem, hanem azért, mert az estéket a London külvárosában lévő menhelyen tölthettem. Obamát is mindig vittem magammal, mert ez neki is szórakozás volt.
- Tanár úr! - kiáltott felém Mandy, a világ legidegesítőbb tanítványa a világon. Nem azzal volt bajom, hogy sose készült a felmérőkre, sőt az se zavart, hogy párszor körmöt festett az órámon, hanem...
- Csak azt szeretném kérdezni, hogy lehetne-e még külön órákat felvenni? Múltkor azt mondtad, hogy neked  a kedd lenne jó, ezért átrakattam a fodrászomat.
- Ne haragudj, de már teljesen betelt a hetem. Nem tudok sajnos több órát vállalni - Persze ez nem volt igaz. Volt még hétköznap bőven szabad órám de elképzelni se bírtam volna, hogy plusz órákat töltsek el ezzel a teremtéssel, csak kettesben.
- Késő esténként is ráérek. Nagyon nagy szükségem lenne a nyelvórákra. - Nagy melleit felém billentette, én pedig undorodva hátrébb lépkedtem. A biztonság kedvéért meg is kerültem az asztalomat és úgy kezdtem el pakolni. Nem a nőkkel volt bajom, hanem az ilyen gátlástalan mű valamikkel.
- Sajnálom, talán fordulj valaki máshoz. Bár én nem ismerek olyan tanárt, aki vállalna ennyire reménytelen eseteket. - Jó Niall, ez nagyon csúnya volt.
Mandy másodpercekig csak hápogott és pislogott, mint hal a szatyorban, aztán magára erőltetett egy mosolyt és kitipegett a teremből. Kissé mérgesen és bűntudattal telve léptem ki a nyelviskola kapuján, ahol nem várt meglepetés fogadott.
- Zayn? Hát te?
- Ugye nem gondoltad, hogy hagyom, hogy egyedül vacsorázzon egy sebesült? - Rázta meg a fejét, és ellökte magát a kocsimtól, hogy közelebb lépjen hozzám. Az utcai lámpa pont rávilágított, így szemei gyönyörű színén újra elcsodálkozhattam.
- Nos, csak reménykedhettem. - Szálltam be a játékba.
- Na jó, nincs sok időnk, ez egy hiper gyors vacsora lesz. Szállj be! - Mosolygott rám és vállamnál fogva tolt a járművem felé. Gyorsan beszálltunk, türelmesen megvártam, amíg beköti az övét, ugyanis anélkül biztosan nem indultam volna el.
- Ugye csak viccelsz, hogy apa létedre nem kötöd be magad? - Olyan mérgesen vontam kérdőre, hogy gyorsan rám kapta a fejét értetlen tekintettel.
- Tessék?
- Jól hallottad! Micsoda felelőtlenség ez? Van fogalmad arról, hogy az életed is múlhat azon, ha nem kötöd be magadat? - Nem tehettem róla, hogy ennyire elragadtak az emlékek. Tényleg nem. Felvonva a szemöldökét óvatosan felém nyúlt, kezét a váltót markoló ujjaimra fonta.
- Sajnálom. - Mosolygott rám bánatosan, és amilyen gyorsan csak tudta bekötötte magát. A kattanó hangot hallva szépen lassan én is megnyugodtam, de utána rögtön elfogott a rettegés, hogy mi van ha ezzel teljesen megöltem az estét.
- Ne haragudj. - szóltam végül.
- Semmi baj. Akarsz róla beszélni? - A kedvességétől majdnem elgyengültem és átsiklottam a tény felett.
- Tessék? Te? Hogy? - Nem akartam, hogy tudjon róla.
- Én csak... Még régebben tudni akartam, hogy Landon jó  kezekben van-e. - Mentegetőzött. Mérgesen csaptam a kormányra. Hátra dőltem az ülésben és kérdőn néztem rá, kezemmel pedig intettem neki, hogy folytassa csak.
- Minden tanárnak ellenőriztem az előéletét és akkor megláttam azt a rendőrségi dolgot nálad. Muszáj volt belenéznem. - Nem rá voltam igazából mérges. Hanem az dühített fel, hogy nem lehet igazi magánélete az embernek. Emellett fontosnak tartottam, hogy élt ezzel a lehetőséggel és megnézte mindenki rendőrségi és iskolai papírjait. - De nagyon sajnálom a balesetet...
- Nem kell! - vágtam közbe hevesen. Lehunytam a szememet, mélyet sóhajtottam, de ezzel csak azt értem el, hogy láttam magam előtt. Láttam, ahogy a vér lecsorog a halántékán és könnyes szemekkel felém fordul, aztán minden elsötétült. - Már régen volt.
- Niall, ez nem egy olyan dolog, amit az idő begyógyít. - szorította meg az ujjaimat gyengéden és közelebb hajolt, hogy rendesen láthasson. Nem akartam erről beszélni, főképp nem elérzékenyülni.
- Kérlek, inkább menjünk! - Néztem rá könyörgően. Bólintott egyet és kicsit közelebb hajolt hozzám, hogy végig simíthasson arcom oldalán.
- Rendben, de nem hagyom annyiban!

4. fejezet

4. fejezet

*Niall szemszöge*

Amint hazaértem, gyorsan becsuktam a bejárati ajtót, a hátamat neki vetettem és mély levegőket vettem, hogy lenyugtassam dübörgő szívverésemet. Csak bámultam magam elé, a mellkasom hullámzott és úgy éreztem, hogy mindjárt viszont látom a vacsorát. Azt hiszem az idegeim miatt. Annyira izgultam emiatt a meghívás miatt, hogy egész végig görcsben állt a gyomrom és izzadt a tenyerem. Szerencsére a bor egy kicsit hozzásegített ahhoz, hogy fesztelenebbül viselkedjek.
Volt egy pillanat, amikor majdnem odahajoltam hozzá és megcsókoltam. Annyira ösztönösen jött a gondolat, hogy meg akarom ízlelni a piros ajkait, hogy beleszédültem. Nem vagyok normális.
 Alig bírtam visszafogni magam, pedig én nem vagyok egy olyan ember, aki csak úgy lesmárol valakit, aki megtetszik neki. De itt többször volt szó. A fekete hajú dögös apuka nem csak tetszett nekem, hanem teljesen megfogott a személyisége és nem akart elengedni. Mintha egy hihetetlenül erős mágnes húzna felé. Tudni akartam róla mindent. A múltjáról, hogy milyen dolgok ihletik meg, hogy miket talál vonzónak és mi a véleménye a világ dolgairól. Akartam a testét, a lelkét, a szerelmét. Őrjítő!
Biztosan elment az eszem. Számomra olyan vonzó volt a festegető, absztrakt rajzokat alkotó Zayn képe, hogy komoly gondokat okozott az alsómban. És még nem is láttam póló vagy ruhák nélkül.
Mi lesz akkor? Már attól el fogok menni, ha csak ránézek? Szuper. Nagyon kínos lesz.
A szívem dobogása kezdett visszaállni a normálisra, és úgy döntöttem tüstént szükségem van egy forró fürdőre, hogy kiűzzem az agyamból a bűnös gondolatokat az apukáról. De azok csak nem akartak nyugtot hagyni nekem. A bortól egy kicsit kótyagosan - nem csak az alkohol, hanem a fekete félisten jelenléte is részeggé tett - indultam fel az emeletre, de még mindig azon járt az agyam, hogy mekkora hülye voltam, hogy elszalasztottam a kínálkozó alkalmat. Pedig minden sejtem ezért égett.
Ha felpofozott és elküldött volna, hogy soha többé nem akar látni, mert bunkó és rámenős vagyok, még akkor is megérte volna, mert legalább egyszer az életben érezhettem volna az ajkait az enyémeken.
De most már fölöslegesen gyötrődök ezen. Elcsesztem. Ez van. Hasonló gondolatok közepette másztam be a kádba, mielőtt kibújtam a fehér alsómból. Majdnem a mellkasomig ért a víz, ami kék, zöld és lila színekben pompázott. Olyan volt, mint egy véletlenszerű műalkotás. Erről pedig megint csak a fekete hajú szépfiú jutott az eszembe. Bárcsak itt ülne velem a kádban, mögöttem és átkarolná a derekamat. Puha ajkaival finom csókokat nyomna a vizes bőrömre a vállamnál és a nyakhajlatomba. A fantáziaképekre bizseregni kezdett az alhasam és hátrahajtva a fejemet kéjesen és vágyakozóan felnyögtem. Érzem, hogy nem fogom tudni sokáig türtőztetni magam. Szükségem van a közelségére. Évek óta magányos vagyok, nem volt senki, aki egy kicsit is felkeltette volna az érdeklődésemet, erre jött Ő, mint derült égből a villámcsapás. Szinte alig tudok róla valamit, mégis olyan vonzódást érzek iránta, hogy szinte minden percben arra vágyom, hogy megérintsen és szerető ajkaival becézgesse az enyémeket. Kész agyrém!
Niall James Horan nem szokott első látásra csak úgy beleszeretni valakibe! És most mégis...
Csak reménykedni tudok, hogy én sem vagyok közömbös számára. Mert ha ez csak egy Plátói szerelem lesz... Nos, abba én szépen lassan bele fogok halni.
Hajnalban, az ágyamban azon kaptam magam, hogy őrülten hiányoznak. Nem csak Zayn, hanem a kis Landon is. Elképzeltem ahogy este, vacsora után puszit nyomok a csöppség homlokára, jó éjszakát kívánok neki és szeretetteljes mosollyal nézem, ahogy álomba szenderedik. Azután mi is ágyba bújunk, csak egy pólóban ás alsónadrágban. Szinte éreztem a karjait, ahogy hátulról átölelnek, biztonságot nyújtva. Lábfejünk összegabalyodik, amin csak kuncogunk, majd gyengéd puszit lehel a tarkómra, amitől libabőrös leszek és elmormogunk pár "Szeretlek"-et mialatt az álom, mint egy ködfátyol ránehezedik a szemhéjunkra.
Mint egy éles tőr, úgy hasított bele a szívembe, hogy ez talán soha nem fog megtörténni. Talán soha nem leszek családtag. Szerettem volna tudatni még ezerszer, hogy mennyire jól éreztem magam velük. Oh, mennyire szerettem volna! De nem volt hozzá bátorságom. Az elutasítástól való félelem, mint egy hideg kéz, erősen szorította össze a szívemet. Féltem. Rettenetesen féltem, hogy megint elkövetem ugyanazt a hibát, amit oly sokszor ezelőtt. Túl gyorsan a mindenemmé fog válni, és amint erre rájön, hogy függök tőle, elhagy. Pedig én csak tartozni szeretnék valakihez.

                                                              ***

Végül csak reggel írtam neki, hogy köszönöm az estét, imádtam velük lenni. Igen. Komolyan azt írtam, hogy imádtam. Mint valami hülye tini. Lehet, hogy pont ezért nem írt vissza egész nap.
Ez pedig rendesen rányomta a bélyeget a kedvemre. Morcos voltam, az egyik gyereknek még fekete pontot is kiosztottam. Sose csináltam ilyet. Nem zavart, ha hangosak az órámon, mert mindig az anyagról társalogtak. Többször néztem Landon helyére, hátha csak a fáradtságtól nem vettem észre.
Már három kávét megittam és még csak délután egy óra van. A felsőbb éves diákjaim látták rajtam, hogy rossz kedvem volt és hogy igazából nem itt vagyok fejben, ezért viccekkel és a szünetekben kávéval leptek meg. Nagyon jól esett, hogy ennyire kedvesek velem, de tudtam, hogy nem szabad egy SMS miatt így elkeserednem. Utolsó mentsvárként írtam neki egyet, amiben szigorúan Landonról kérdeztem és email-ben linkeltem egy spanyol versenyt, amiről úgy gondoltam, hogy tetszhetne neki.
Péntek révén Liammel - a tesi tanár kollégámmal - a kondi terembe tartottunk, természetesen futva, hogy a melegítést már elkezdjük. Folyamatosan az estén járt az eszem.
Még akkor is, amikor Liam az oldalamat bökdöste, hogy nézzem a tornász lányokat. Tényleg jól festettek, és végre nem a cica baba/deszka kombó volt, de nem tudtak lekötni.
Percenként ellenőriztem a telefonomat, hátha visszaírta legalább annyit, hogy Landon jobban van.
- Jó, meguntam! - lépett mellém barátom. - Add ide azt a szart! Nem izomlázad lesz, hanem ínhüvely gyulladásod!
- Ne! - kiáltottam rá, mert kitépte a kezemből.
- Nézd, azzal, hogy nézegeted nem fog előbb megérkezni, amit vársz. Emeld fel a fehér seggedet a biciklire, a recepciósnál lesz. Ha kapsz, majd ő szól.
- Oké. - bólintottam és durcásan elvonultam a dolgomra, de még hallottam, ahogy kinevet és utánam szól, hogy olyan vagyok, mint egy óvodás.
Valami újat mondjon...

*Zayn szemszöge*

Nem voltam benne biztos, hogy ez a film Landonnak való. A főszereplő éppen sajtreszelőszerű mintát ejtett a rossz fiú testén egy gépfegyverrel.
- Landon, nem szeretnél inkább valami mást nézni?
- Torkig vagyok azzal, hogy három évesként kezelsz! - kiáltott fel sértetten.
- Csak kérdeztem! - tettem fel a kezeimet védekezően. Istenem, ha már most ilyen, mi lesz később? Sóhajtottam egyet és megpróbáltam koncentrálni a munkámra. Itthon maradtam, de bűntudatom lett volna, ha nem dolgozok semmit.
- Ma is áthozza Mr. Horan a házikat? Unatkozom. - szólt újra.
- Nem hiszem. Kérd el a házit az osztálytársaidtól...
- Apa! - kiáltott rám, mire kiesett a kezemből az ecset. - Miért nem figyelsz rám?
- Landon, kérlek szépen ne kiabálj. És figyelek, csak még meg kell csinálnom ezt. - böktem a kép felé.
- Mindig dolgozol! Sose figyelsz rám! - pattant fel és mérgesen megállt előttem a földön, és szándékosan rátaposott az egyik, már kész rajzomra. Lehunytam a szememet, nagy levegőket vettem, hogy véletlenül se mondjak olyat, amit később megbánnék.
- Kicsim... Te is tudod, hogy ez nem igaz. Gyere ide. - kitártam a karjaimat, ő pedig morogva és lassan, de ölelésembe bújt. - Mi a baj?
- Ne haragudj, de nem tudom, hogy miért van rossz kedved.
- Akkor ez most nem a legjobb módja, hogy felvidíts. - emeltem fel a gyűrött vázlatot. Szomorúan a kezébe vette és elkezdte kisimítani, de miután kudarcot vallott, berakta két nehéz könyv közé. Meglepett, hogy mennyi mindent tud.
- Tudok valamit segíteni? - kérdezte csípőre tett kezekkel, kezében a Bosszúállokat ábrázoló tolltartójával.
- Persze. - mosolyogtam rá és egy papírlapot nyújtottam felé. A képregényekhez sokszor az ő képeiből merítettem ihletet és imádta, ha segíthet. - Ha gondolod utána elmehetnénk egyet sétálni is.
- Túl sok a beszéd fiatalember és kevés a munka! - szólt rám mérgesen.
Felnevettem, mert olyan aranyosan mondta. Most éli azt a korszakát, hogy mindent ami tévében hall vagy felnőttől, azt ő is használni kezdi.
- Ezt ki mondta? - érdeklődtem. A vékony grafitceruza segítségével megrajzoltam Vasember körvonalát, de a ruhája tervezését későbbre hagytam.
- Mr. Horan. - mondta gyorsan, aztán, mint valami kemény munkás átnézett az én papíromra. - Nem igazán tetszik Vasember. Túl alacsony.
- Értettem. - bólintottam és szalutáltam is hozzá. Felkuncogott és játékosan belelökött a vállamba, egy sértett mondattal, miszerint tönkre teszem a játékunkat.
A későbbiekben csöndben folytattuk a munkánkat. Én már az utolsó simításokat végeztem, amikor csöngettek.
- Csöngettek, apa! - kiáltott fel Landon és mielőtt bármit is szólhattam volna, felpattant és az előszobába rohant. Mosolyogva álltam fel én is és követtem.
- Mr. Horan!
- Szevasz Landon! Remek hírem van! - Niall vidám hangja nekem is mosolyt csalt az arcomra.
- Szia! - köszöntem kedvesen. Kissé furcsán nézett rám és motyogott valami Jó esté-t, amit nem tudtam hova rakni. Mi rosszat tehettem tegnap, vagyis ma hajnalban, amire nem emlékszem?
- Gyere beljebb, van süti! - invitálta beljebb fiam, akire most kérdőn néztem. Milyen sütiről beszél? Aztán eszembe jutott, hogy múltkor én is így hívtam beljebb Louist, pedig csak a sörre gondoltam. Nem baj, a titkos Malik receptes banános süti negyed óra alatt kész van.
- Köszönöm. - bólintott Niall és hagyta, hogy Landon a kezénél fogva rángassa beljebb az étkezőbe. Gyorsan elővettem a hozzávalókat, de előtte rászóltam fiamra, hogy vegye elő az üdítőket és kínálja meg a vendégünket.
- Szóval, pár perccel ezelőtt jött a hír, hogy mi nyertük a pályázatot. Jövő hét kedden  utazunk Kanadába! - annyira izgatott volt a hangja Niallnek, hogy egy pillanatra el is feledkeztem a tényről, hogy el akarja hurcolni a fiamat egy teljesen másik kontinensre. Landon felpattant a székről és boldogan ugrálni kezdett, közben elővette az elhúzható szekrényből a Pokémonos bőröndjét.
- Nem engedem el egyedül! - szögeztem le gyorsan és halkan, hogy Landon ne halhassa.
- Nem kell. Te is jössz! - vágta rá magabiztosan.

*Niall szemszöge*

Zayn arckifejezése megért volna egy misét, az egyszer biztos. Olyan meglepett arcot vágott, mint Liam, amikor az edzőterem zuhanyzójában kezdtem ujjongani, megtudva a csodás hírt.
- Hogy mennék? Dolgoznom kell! - most már a kifogásaival jön. Na persze.
- Én elviszem Landont. Sokat dolgozott érte, megérdemli. Kanada pedig gyönyörű! Nézd meg, már félig bepakolt! - intettem fia felé, aki izgatottan rohangált össze-vissza a nappaliban, behajigálva a cuccait a bőröndbe.
-Volt már ott. Nem is egyszer. Tényleg gyönyörű hely... De értsd meg, hogy nem. - szemei szinte könnyesek lettek, ahogy bámulta a kisfiát.
- Megértem. Ezért is te vagy a másik kísérő. Igaz, még jön a buggyant rajz tanár is, de ő egy szót se tud franciául, szóval elhagyhatjuk valahol. - vigyorogtam rá.
Megértettem, hogy nem akart egyedül maradni, tudva, hogy a fia egy másik kontinensen van. Ők csak ketten vannak egymásnak. Nincs más.
- Nem is tudom mit mondjak... Annyi megrendelésem van és megígértem Landonnak is, hogy hétvégén, ha jobban lesz elmegyünk Franciaországba. Imád síelni...
- Lesz hó Kanadában is elég. És csak egy hetet leszünk. Akkor is eltudtok menni síelni. - győzködtem továbbra is. Szólt volna még valamit, de csak sóhajtott és beleegyezően bólintott egyet.
- Rendben. Majd küldd át kérlek a részleteket.
- És arra válaszolni is fogsz? - csúszott ki a számon meggondolatlanul. Mégis úgy éreztem, hogy egy év ismeretség után megérdemeltem volna legalább egy "Rendben"-t.
- Tessék? - persze, most meg tetteti az ártatlant.
- Írtam vagy három üzenetet a nap folyamán. Mindegyikre szartál válaszolni.
Egyre mérgesebb lettem. Rám nem jellemző módon már káromkodtam is. Szemöldökét ráncolta és intett, hogy várjak egy pillanatot. Durcásan összefontam a kezeimet a mellkasomon és ál türelemmel  az arcomon bólintottam. Ebből magyarázd ki magad, te Adonisz! Lennének ötleteim a törlesztésre!
Ideges tekintettel sietett vissza, útközben majdnem elesett Landon egyik játékában, amire úgy gondolta, mégse lesz rá szüksége és inkább arrébb dobta.
- Egész nap nem néztem a telefonomat, mert fenn volt az ágyamban, én pedig Landonnal aludtam, aztán napközben dolgoztam... - beszélt össze-vissza és közben sűrűn rám és a telefonjára pillantott.
- Hajnalban még hallottam, hogy írtál, de annyira fáradt voltam, hogy bealudtam, de arra következtettem, hogy rendben haza értél. Tényleg sajnálom...
- Ne, te ne haragudj én reagáltam túl! - egyszer tudnál kiállni magadért Horan!
- Jó. Félig bepakoltam. Az orvos szerint pihennem kell! - sietett vissza Landon és gondterhelt arccal leült az étkezőszékre. Egy mindent tudó pillantással vetettünk Zaynnel, aztán ő a konyhában kezdett tevékenykedni, én pedig Landonnak magyaráztam az új szavakat, amiket vettünk ma spanyol órán. Idén még csak spanyolt tanítok neki, de jövőre, mikor már hivatalosan elkezdi az iskolát, már választhatja a franciát is és a biológia alapjait is.

                                                                  ***

- Köszönöm, hogy átjöttél, nagyon jól éreztem magamat - mosolygott rám Zayn. - És ne haragudj, hogy csak az Amerikai Pitét tudtuk nézni.
- Ugyan!- nevettem fel, ahogy visszaemlékeztem vörös arcára, mikor rájött, hogy melyik lemez maradt utoljára a lejátszóban. - Én köszönöm! Viszont beszélnünk kell valamiről.
Gyerünk Niall! Elég nagy vagy már.
- Már igent mondtam, tényleg. Lerendezem a munkát is! - utalt a kirándulásra.
- Nem, most másról van szó. - szóltam komolyan. - Rólunk.
- Rólunk? - kérdezte meglepődve.

3.fejezet

3.fejezet

*Niall szemszöge*


- Az igazság az, hogy grafikus vagyok. Festek, rajzolok, de képregényeket is szerkesztek.
- Én pedig tanár vagyok. Én is szoktam festeni, legfőképpen jegyeket, de szeretek különórákat is adni! - Niall, te egy igazi barom vagy. Ha ezek után nem történik semmi közöttünk, akkor a legkevesebb az, hogy iskolát váltok.
- Apa! Éhen halok! Ne most tarts kis előadást a tehetségedről! - Landon kiabálása olyan gyorsan zökkentett vissza mind a kettőnket a másik bámulásából, hogy szinte fájt.
- Esküszöm, egyszer még... - sóhajtott fel Zayn, de arcán láttam azt a bizonyos boldogságot, csak attól, hogy hallhatta fia hangját. Mosolyogva megveregettem a vállát, és megígértem neki, hogy vacsora közben szívesen meghallgatom. A konyhában Landon szorgosan pakolta az evőeszközöket és a poharakat, de aztán én is segítettem neki, annak ellenére, hogy Zayn szúrós szemmel nézett rám emiatt. Sose voltam az a tipikus ember aki szereti, ha elkényeztetik és körbeugrálják. Inkább én voltam az, aki főzött és gondoskodott a másikról.
- Ugye nem hagytam ma ki semmit? - kérdezte Landon, egy nagy tüsszentés után. Apja szó nélkül kivonult az előszobába és egy amerikai kapitányos mamusszal tért vissza. Komolyan, ki akart készíteni. Olyan csöndesen, szó nélkül kapta az ölébe és húzta fel rá a meleg anyagokat, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga. Fia egy cuppanós puszival köszönte meg aztán megint nekem szentelte figyelmét.
- Nem. Filmet néztünk, megbeszéltük, hogy mi lesz a szünet utáni vizsgában, de elhoztam mindent.
- A filmet is? - Landon szemei felcsillantak, én pedig vigyorogva bólintottam. Nem volt egy egyszerű eset, mert mindig plusz munkával kellett ellátnom, amíg a többiek a saját feladataikat oldták meg, nem beszélve arról, hogy jelentkezni se szeretett. Mégis tisztelettudó volt, kedves és nagyon okos.
- Köszönöm, hogy elhoztad! - mosolygott fel rám, aztán a konyhapult felé biccentett a fejével, ahol apja tanácstalanul állt a kész pizzák felett. Egyik kezében ketchupos dobozt tartott, másikban egy kanalat. Óvatosan sétáltunk közelebb, hogy szemügyre vegyük, hogy mit alkot éppen. A pizzák tetejére külön-külön mindenkinek valami kis apróságot készített. A fiának Ironman-re hasonlító figurát, nekem spanyolul írta rá, hogy tanár úr, amin jót nevettem.
- Na és a tiéd? - kérdeztem, mire enyhén elpirulva rám pillantott. - Neked még nincs semmi rajta.
- Ugyan, - legyintett szerényen, de én megböktem a mellettem álló kis srácot, aki könnyedén arrébb lökte apját és együtt kezdtünk alkotásba.
- Te írod, hogy szeretlek, én pedig azt, hogy apu! - osztotta ki a feladatokat Landon, mint valami kis főnök. Bezzeg most cserben hagyott az állítólagos nagy pofám. Azonnal elpirultam, ahogy felfogtam a szavait, de csak nagyot nyelve bólintottam. Nagy kerítő lesz ez a krapek. Zayn a hűtőnek támaszkodott, karba tett kezekkel és dögös mosollyal az arcán figyelt minket. Mármint kedves mosollyal. Kedves, ismételgettem. Pár perc alatt végeztünk, aztán jött a neheze. Landon kapott egy nagy puszit a feje búbjára, előttem pedig megállt és egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát. Bénán felém dőlt én pedig kitártam a karomat. aztán megpaskolta a vállamat, majd rögtön el is fordult és leült az asztalhoz. Kösz. Ez remek volt Zayn.

                                                                            ***

Vigyorogva kapkodtam közöttük a fejemet és éreztem, ahogy a szívemet elönti valami megmagyarázhatatlan furcsa érzés. Zayn néha lehurrogta a fiát, mert állítása szerint kínosabbnál kínosabb történetekkel égette le.
- És egyszer apa megütötte a bírót! - kezdte kiabálva Landon, és most kivételesen megkértem Zaynt, hogy ne vágjon közbe, mert ez érdekelt. - És Louis bácsi szedte le róla.
- Jó, az igazat megvallva semmi baja nem lett. Sajnos. De azt mondta, hogy buzi amerikai vagyok, akinek a fia is beképzelt.
- 10 font a malacba! - kiáltott fel a kisfiú hangosan.
- Malac? - és feltehettem volna azt a kérdést is, hogy miért költöztek ide Amerikából, és ki is az a Louis bácsi, de kicsit féltem, hogy mi ez a malac. Legutóbbi csaláslátogatásomkor a kislánynak egy törpe malaca volt. Aki meg kellett simogatnom. Azóta is naponta többször mosok kezet.
- Ha én káromkodom, vagy ő rosszul viselkedik, akkor 10 fontot a malacba dobunk. Aztán veszünk kutyatápot, játékokat és elvisszük a menhelyre.
- Ez nagyon szép gesztus tőletek! - mondtam ámulva, de inkább csak Zayn szemeit tudtam nézni. Gyönyörű barna keveredett a bal szemében sötétzölddel. És az a túrni való haj...
- Apunak sokszor mondtam, hogy én is szeretnék kutyát, de szerinte amíg magamról se tudok rendesen gondoskodni, addig nem lehet. - aztán áthajolt az asztal fölött, bizalmasan intett, mire visszafojtott vigyorral közelebb húzódtam - Nem igazán értem, hogy ez mit jelent, de talán szólhatnál pár szót az érdekemben.
- Megpróbálok mindent megtenni. - kacsintottam, aztán aggódva hajoltam vissza hozzá. - Jól érzed magad? - szemei a megszokottnál is jobban csillogtak, arca pedig jócskán piros volt.
- Kicsit fázok. - panaszolta halkan motyogva. Tipikus gyerek, amíg jól szórakozik, addig kutya baja, de amint egy másodpercig csend van, akkor feltűnik neki, hogy valami nincs rendben.
- Na gyere, megágyazok neked, addig te lezuhanyzol. Már későre jár, ágyban lenne a helyed! - pattant fel Zayn és az ölébe fogta a kis testet. Akaratlanul is a kezeire tévedt a szemem, ahol megfeszültek az izmok, én pedig úgy éreztem, muszáj megmozdulnom és elterelnem a figyelmemet. Amíg ők felmentek az emeletre - nem bírtam ki, hogy ne hallgatózzak, mert annyira édesen suttogtak egymásnak - addig én elpakoltam minden tányért, félig le is öblítettem őket, majd a mosogatóba raktam. Nem sokkal azután, hogy a poharakat elmostam és eltörölgettem, Zayn visszatért és egy pillanatra lefagyott a konyha küszöbén.
- Ez... - kezdte halkan és ámulva nézett szét a konyhában, ahol szép rend uralkodott.
- Semmiség. Te a vacsorát csináltad, én pedig eltakarítok. - itt újra szólt volna, de én csak mosolyogva megráztam a fejemet. - Elaludt?
- Igen, van egy kis láza, de nem vészes. Holnap még itthon marad, én se dolgozok, így bepótoljuk az anyagot.
- Ugyan, ha egy évet kihagy, akkor se lesz lemaradva. - legyintettem és halkan fel is nevettem.
- Túlzásokba esel. - motyogta, de arcán láttam, hogy mennyire is büszke a fiára és tudatában van a képességeivel. Mivel még mindig a konyhában álltunk és nem szóltunk semmit, azért a karórámra pillantottam.
- Lassan mennem kell, nem akarok zavarni. - dehogy, Horan. Nem akarsz te menni, sőt. Legszívesebben az egész éjszakát itt töltenéd az ágyában.
- Ne, kérlek! - szólt a kelleténél hangosabban és óvatosan a felkarom után nyúlt. Egy pillanat erejéig meglepődve néztem rá, de aztán rögtön rendeztem a vonásaimat. Mélyen egymás szemébe néztünk és tudtam. Láttam rajta, hogy szüksége van valakire. Annyi szomorúság volt ott, a barna íriszekben, hogy ha kényszerítenek se tudtam volna menni.
- Nyissunk ki egy üveg bort, még korán van. - mondta halkabban és lágyabban, majd bátorításképpen rászorított a kezemre. Mosolyogva bólintottam és elindultam a kanapé felé, közben próbáltam a heves levegővételemet csillapítani. Ahogy a bőrömhöz ért, azt hittem felgyulladok. Leültem a kanapé jobb oldalára, ő pedig a balra, hosszú lábait törökülésbe rakta, én pedig próbáltam kevésbé gázul kinézni, ezért rádőltem a karfára, de elfelejtettem odanézni, ezért kis híján lefejeltem a padlót. Ha ez nem lenne elég, még a jobb lábammal a plafon felé kapálóztam egyet-kettőt.
- Ne haragudj, elfelejtettem szólni, hogy az csak egy párna ott. - szólt sajnálkozva Zayn, de hangján hallottam, hogy legszívesebben nevetne a vicces mozdulatsorom után.
- Röhögnél, mi? - fordultam vissza és szúrós szemekkel méregettem.
- Csak egy kicsit. - kuncogta. Szemeinél édes nevetőráncok jelentek meg, amitől én is elmosolyodtam. Lehetetlen volt rá haragudni.
- Szereted az édes vöröset, ugye? - kérdezte, mire csak bólintottam és mosolyogva figyeltem, ahogy tölt kettőnknek. Pár percig csöndben kortyolgattuk a borainkat, végül én törtem meg a csendet.
- Landon sokat találkozik az anyjával? Nagyon háziasnak tűnik. - gratulálok, Horan, csodásan kezdted.
- Egyáltalán nem találkoznak. - olyan hidegen és nyugodtan ejtette ki, hogy éreztem, ahogy kiráz a hideg. A düh csak úgy sütött a hangjából. Kinyitottam a számat, aztán azzal lendülettel vissza is csuktam. Lett volna még kérdésem, de még csak ez az első alkalom, amikor kettesben beszélgetünk, ezért nem akartam elsietni. Bárcsak lenne mit elsietni.
- Ne haragudj, nem tudtam.
- Azt mondta, hogy három év neki elég volt. A saját fiából. - anélkül, hogy foglalkozott volna a bocsánatkérésemmel, maga elé meredt és úgy beszélt. - Amerikában laktunk, oda is csak miatta költöztünk, mert nem feleltek meg neki a boltok itt, Angliában.
Meglepett arcomat látva gúnyosan felnevetett.
- Igen, jól hallottad. Akkoriban indult be a karrierem, elég sokat dolgoztam és inkább odaadtam neki a fizetésem felét, minthogy én is vele tartsak. Irtóztam az egész lényétől. Vagyis... Ezt nem mondanám. Csak...
- Nyugodtan mondd, amit gondolsz.
- Sokáig magamban kerestem a hibát, és mindig én kértem bocsánatot. Aztán terhes lett, én pedig mindent elfelejtettem, annyira boldog voltam. Miután megszületett, elkezdett furcsán viselkedni, ivott és csak szórta a pénzemet.
- Nem is dolgozott? - ámultam el. Lehet az én felfogásom túl szokatlan, de szerintem a nőknek is ugyan úgy dolgoznia kell.
- Engem nem zavart pontosan addig, amíg dadát nem fogadott Landon mellé, mert állítása szerint ő nem bírta egyedül. Semmi más dolga nem volt, még a takarítást és a főzést is én csináltam. - forgatta meg a szemeit. - Aztán egyik reggel nem munkába mentem, hanem követtem egész nap. Landon még három éves se volt és egy dadával töltötte a napjait, amikor a legnagyobb szüksége lett volna a figyelemre. Vásárolgatott, pasikkal töltött órákat különböző hotelekben. Nem az zavart, hogy másokkal feküdt le. Arról tudtam már régebben, de nem hagyhattam, hogy az egy szem fiam így nőjön fel.
Hagytam, hogy beszélje ki magából, mert ahogy elnéztem nem sűrűn fordult ez elő vele.
- Elváltunk, ő pedig csak azt kérte, hogy soha többet ne kelljen látni a fiát. A saját gyerekét, akit kilenc hónapig a szíve alatt hordott. Nem bírtam tovább Washingtonban maradni, visszaköltöztem Bradfordba. Négy éves koráig a szüleimnél laktunk, hogy minden  egyes kis apró dologban segíteni tudjanak.
- Pokoli nehéz lehet.- annak ellenére, hogy sok hasonló történetről hallottam már, ennyire testközelből csak most láttam igazán. Ahogy próbált erős maradni, mert mégis csak ő volt a férfi a háznál, ezzel együtt mázsás súly nehezedett a vállaira, mert csak ő volt a fiának. Elképzelni se tudtam, hogy mi lehetett annak a nőnek a fejében. Egy ilyen férfit és egy olyan csodás gyereket, mint Landon, csak úgy eldobni? Annyira szomorú arcot vágott, hogy nem bírtam ki, hogy ne vigasztaljam meg valahogy. Mivel ilyen helyzetekben a szavak nem sokat segíthettek volna, csak a kanapén pihenő kezére tettem  a sajátomat és gyengéden rászorítottam.
- Szerintem csodálatos apuka vagy. Csak a te érdemed, hogy Landon ennyire jó gyerek.
- Köszönöm. - mosolyodott el. Időbe telt, mire képes volt rendezni a vonásait, de nem bántam. Örültem, hogy ezt az oldalát is megismerhettem. - És ne haragudj, hogy mindent rád zúdítottam.
- Egyáltalán nem zavart. Hálás vagyok, hogy megosztottad velem. - mosolyodtam el, de ebben a pillanatban hüvelykujját kiszabadította és végig simított kézfejemen. Olyan gyorsan kaptam oda a fejemet, hogy  nyakam is megroppant. Sajnos ő ezt rossz ómennek vette, ezért gyorsan kihúzta a kezét és az ölében összekulcsolta a másikkal. Szomorúan felsóhajtottam és inkább a borhoz nyúltam és töltöttem még mind a kettőnknek.
- Engem se zavart. - suttogta halkan, inkább csak magának, de meghallottam. Hogy csillapítsam vágyamat és vörös arcomat inkább másra foghassam, egy huzamra legurítottam a bort. Nem vagyok az a tipikus borozó, inkább a sört szeretem, de most kifejezetten jól esett. Lehet csak a társaság miatt.
- Szóval, egy kicsit nehéz, de jobb így, - folytatta - igazából, megszoktam, hogy ketten vagyunk. Vagyis csak este. Mert valaki mindig van nálunk.
- Nők is? - kérdeztem gyorsan, aztán vállat rántottam, csak hogy ne tűnjön annyira feltűnőnek.
- Igen. - sikerült megint egy heterót kifognod, Niall. Csak ne kezdjen el a legutóbbi alkalmáról beszélni. - Főleg a húgaim és az anyukám.
- Az klassz. Nekem egy bátyám van.
Igaz senki se kérdezte, de én azért elmondtam. Ezek után főként a munkájáról beszéltünk, és hála nekem vidámabb lett a hangulat. Megosztottam vele a legkínosabb szituációk közül jó párat, amit még a bátyámnak se mondtam el, pedig nála senki se tud többet. Nem figyeltünk arra, hogy hány óra van, se arra, hogy hány pohár bor csúszott le, csak az számított, hogy jól érezzük magunkat. Azt is figyelmen kívül hagytam, hogy holnap dolgoznom kéne menni, és nem szerencsés részegen neki vágni egy munkanapnak úgy, hogy merevedési problémákkal küzdök közben.
- Landon az őszi szünetben végig Bradfordban volt, én pedig úgy gondoltam, felszedek valakit. - normális esetben biztosan pislogtam és a torkomat köszörültem volna, de most kíváncsi voltam, hogy mi sól ki ebből. Mind a kettőnk arca az elfogyasztott bornak köszönhetően kellemes piros színben pompázott, és a feszült hangulatot is rég láttuk már.
- Sokszor csinálsz ilyet?
- Ugyan, - nevetett fel - általában időm sincs ilyenekre. De annyira ki voltam éhezve... - szemeiben a játékosság mellett, valami már is csillant, és talán a fény miatt, de sötétebbnek láttam íriszeit.
- Szóval haza jöttünk. Már a kocsiban tisztáztam vele, hogy csak egy éjszakára fog kelleni, és gumit húzok. Kicsit furán nézett rám, de hasonló helyzetben volt, mint én, ezért belement. El se tudnád képzelni, hány egyedülálló szülő van. Katasztrófa.
- Zayn, kicsit elkanyarodtál.. - figyelmeztettem vigyorogva és közben meglöktem a vállát. Mit lökdösöd, Niall? Soha senkit nem szoktam lökdösni, de egyszerűen fájdalmas késztetést éreztem, hogy hozzá érhessek.
- Ja, tényleg. - kuncogott fel és mielőtt folytatta volna, még egy pohárral töltött mind a kettőnk poharába. Az üres üveget a másik mellé rakta, majd visszafordult felém. - Szóval, nagyon csinos volt, meg nem is dumált feleslegesen, de... Jaj, annyira ciki.
- Nem állt fel? - már csak arra, hogy elképzeltem a helyzetet nevetnem kellett. Aztán felé fordultam, hogy ő miért nem cselekszik szintúgy. Lehajtotta a fejét és zavartan a tarkóját vakargatta. Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, aztán vissza is csuktam. Lehetetlennek tartottam, hogy neki nem állt fel.
- Kevés volt az előjáték vagy mi? - Jézusom, Niall! Mikor szoktál te erről beszélgetni egy idegennel? Nem is említve azt, hogy a tanítványod apja.
- Nem tudom... Régebben sose volt még erre példa. - Pár pillanatig láttam rajta, hogy erősen gondolkozik aztán mögém pillantott.
- Már megint úgy hagyta a lámpát. - a motyogásra összehúztam a szemöldökömet és megfordultam. Landon állt ott ott pizsamában és csukott szemmel a lámpakapcsolót próbálta megtalálni.
- Pocak. - pattant fel azonnal az apja. A fiúnak gyorsan kipattant a szeme és nagyokat pislogva nézett hol rám, hol az apjára. - Már rég ágyban lenne a helyed! - szólt komolyan apja felé intve, mire azonnal kibuggyant belőlem a nevetés. Zayn tanácstalanul körbe fordult a szobában, szomorúan lebiggyesztette az ajkait és durcásan visszahuppant a kanapéra.
- Látod, most meg meg játssza a sértődöttet. Legalább húsz font a malacba. - Landon olyan komolysággal adta elő a szigorú apukát, amilyet még sose láttam. Tisztában voltam azzal, hogy a nevetésemmel csak biztatom a folytatásra, de a bornak köszönhetően nem bírtam megállni. Aztán Zaynre pillantottam. Annyira aranyosan ült ott, tettetve, hogy mérges. A szívem szakadt meg. Legszívesebben az ölébe vetettem volna magamat és addig pusziltam volna, amíg egy apró mosolyt ki nem csikarok belőle.
- De, ha hozol egy sört, nem leszek mérges. - tette hozzá Landon kegyelemdöfésként.
- Landon William Malik! - csattant fel Zayn - Most már elég legyen! - tényleg kicsit mérges volt, de láttam rajta, hogy nem tudna komolyabban haragudni rá. Landon megszeppenve pislogott, kis fejét a föld felé fordította, a nyakát is behúzta. Közelebb lépett apjához, kis kezecskéit összefonta maga előtt és bűnbánóan nézett fel.
- Ne haragudj, csak egy kicsit... Nagyon fáj a torkom. - suttogta szomorúan és könnyekkel a szemében odabújt Zaynhez.
- Landon... - szólt lágyabban és azonnal felpattant, hogy lázat mérjen, gyógyszert keressen. Addig a kisfiú hozzám lépett, átölelte a derekamat és szinte a karjaim közé ájult. Kiáltottam Zaynnek, aztán felemeltem és magabiztosan elindultam az emelet felé. Az aggódó apuka utánam loholt, elém sietett és mutatta az irányt. Az elfogyasztott alkohol úgy éreztem, hogy másodpercek alatt távozott a szervezetemből. Landonnak nem volt láza, de a sok köhögéstől - amit mi nem hallottunk - teljesen kimerült.
- Annyira felelőtlen vagyok. - motyogta.
- Ne okold maga emiatt.
- Kedves vagy, de ahelyett, hogy veled szórakozom, vele kellett volna lennem!
- Megérdemled, hogy jól érezd magad. - mosolyogtam rá és miután betakargatta a fiát, végig simítottam a vállán. Csak gyengéden, hogy ne értse félre. Viszonozta a gesztusomat és pár másodpercig így álltunk, egymás karját fogva. Nem közeledtem felé. Nem mertem. A letámadás nem az én műfajom volt. És, ahogy elnézem, az övé sem.
- Niall... - szólt volna, de én közbevágtam. Eszednél vagy te? Mondani akart valamit, de te...
- Mennem kell! Jobba, ha csak rá koncentrálsz most. Nekem pedig holnap valahogy munkába kéne mennem. Sajnálom, hogy ilyen sokáig maradtam. - mondandóm közben kisiettem a szobából, tudva, hogy jön utánam. Futtában felszedegettem a borosüvegeket, a táskámba tettem őket, ellenőriztem, hogy minden holmim megvan-e, majd az előszobában magamra húztam a cipőmet. A sok magamba döntött alkohol miatt egy kicsit becsiccsentve éreztem magamat.
- Fogok neked egy taxit, jó? - kérdezte mellettem toporogva, ugyanis november vége felé már elég hideg volt hajnalban.
- Igen? - fordultam fel vigyorogva, és a kietlen utcára mutattam.
- Vagyis hívok egyet. Jó barátom és ma dolgozik.
- Nem kell, tényleg. Kedves tőled, de alig lakok pár utcányira. - nyugtattam meg. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy idefelé azért akarta kocsival jönni, mert órákat tollászkodtam a tükör előtt.
- Rendben, de kérlek dobj egy üzenetet, ha hazaértél. - kötötte a lelkemre. Felé nyújtottam a kezemet, megszorítottuk egymás tenyerét, aztán olyan gyorsan távoztam, hogy csoda, hogy a por nem süvített utánam. Katasztrófa volt, ahogy viselkedtem. Nem köszöntem meg neki, hogy ma vendégül látott és bepillantást engedett az életükbe, pedig ennél nagyobb ajándékot az elmúlt években nem kaptam.

2.fejezet

2. fejezet


*Niall szemszöge*

Landon szavai visszatérítettek. Kezemet a szám elé kaptam, próbálva elrejteni a nevetésemet, de Zayn nem volt ilyen szemfüles. Ő majdnem leesett az ágyról úgy kuncogott. Mély, férfias hangjára újfent elkalandoztam, de gyorsan észhez tértem, mert majdnem leszédült az ágyról, így derekánál fogva visszasegítettem. Mintha csak olvasott volna a gondolataimban; biztos halálra akart kínozni.
- Esküszöm, nem tőlem hallotta ezeket, - mentegetőzött kicsit később, mikor már csak vigyorogtunk és Landon szemei is le-le csukódtak.
- Persze, - legyintettem amolyan, hisz a franc stílusban mire felnevetett. Nem tudtam eldönteni, melyik a rosszabb, ha idegesen látom, ahogy izmai megfeszülnek, vagy édes mosolyát.
Édes mosoly, mi? Barom vagy, Niall.
- Sokat szoktad magadat szidni?
- Tessék?
- Az előbb azt mondtad, hogy barom vagy Niall.
- Ohh hát, izé csak eszembe jutott, hogy elfelejtettem lekapcsolni a lámpát az előszobában. - mondtam fülig pirulva és zavaromban az ujjaimmal babráltam. - Sokszor hangosan is kimondom amit gondolok, amikor ideges vagyok. Nem is kell rám figyelni!
Zayn erre csak bólintott, Landon viszont rájött a turpisságra, hiszen ő nagyon is jól láthatta, ahogy lekapcsolom az előszobai villanyt, mégsem árult be, amiért nagyon hálás voltam neki. Két órával később, amikor lecsöpögött az infúzió és a doki is rábólintott, végre elindultunk a kórházból hazafelé. Zayn ragaszkodott hozzá, hogy a kis csöppség (aki nem mellesleg tájékozottabb, mint ő) a karjában utazva jöjjön az autójáig. Megmelengette a szívemet a látvány. A fekete hajú kisfiú az apja hátán feküdt, pici karjával átölelte a nyakát és becsukta a szemét, Zayn pedig fogta a térdeit, nehogy leessen. Éles tüskeként hasított a szívembe, hogy én milyen egyedül vagyok ezen a világon.
A kocsihoz érve a fekete szépfiú beültette a csöppséget a kocsi hátsó ülésére, bekapcsolta a biztonsági övét, levetette a pulcsiját - most már csak egy csíkos póló takarta felsőtesté, én pedig úgy éreztem, hogy a szívem menten kitör a bordáim közül. Betakargatta vele Landont majd becsukta az ajtót és idegesen összefonta a karjait a mellén és felém fordulva megszólalt.
 - Még egyszer nagyon köszönöm, hogy rögtön behoztad és vigyáztál rá, amíg ide értem. Hálás vagyok érte! - tényleg nagyon igyekeztem felfogni a szavait de a tekintetem mindig visszatért  az ajkaira és csak arra tudtam koncentrálni. Olyan nagyon bele akartam harapni!
- Szóval? Mit mondasz? - Zayn szavai térítettek vissza a valóságba én pedig, mint akit rajtakaptak az iskolában, hogy puskázik egy dolgozatnál, gyorsan felkaptam a fejem és most már barna íriszeit csodáltam.
- Ne haragudj, mit is kérdeztél? - nevettem fel kínomban.
- Csak azt kérdeztem, hogy... hogy esetleg... ha neked is jó, akkor... akkor átugorhatnál valamelyik nap vacsorára. Mondjuk holnap este hét? Hálám jeléül, amiért vigyáztál  rá. - mondta szégyenlősen én pedig csak ámultam, hogy egy ilyen férfit, hogy tudtam zavarba hozni. Imádnivaló!
Nyeltem egy nagyot, megnedvesítettem az ajkaimat, mert a szavai hatására ezer meg ezer fantáziakép jelent meg a szemem előtt, majd elmosolyodtam
- Köszönöm a meghívást! Ott leszek! - tájékoztattam mosolyogva, miközben belül majd szét vetett az öröm. Ez már randinak számít? Végül elköszöntünk egymástól, mert egyre hidegebb lett, Landon pedig még mindig szörnyen festett. Ennek ellenére, aranyosan integetett nekem az ablakból, mikor elhajtottak.

***

Obama az előszobában várt már rám, rossz szokása szerint felugrált rám, és a lábamat is megtaposta, de a kedvemet mégsem törte le. Obama, - aki amúgy a kutyám - két éve került hozzám, mikor életem eső osztálykirándulása egy menhelyre vezetett. Ha létezett első látásra szerelem; ez az volt. Pont kiszökött a kerítésen, amikor megérkeztem húsz gyerekkel, akik aztán sírni kezdtek, hogy elszökik és baja lesz. Muszáj volt cselekednem, utána eredtem és fél órán keresztül, mint egy őrült úgy rohangáltam utána. Végül az ölembe kaptam és ahogy felnézett a nagy szemeivel rám, tudtam, hogy haza kell vinnem.

*Zayn szemszöge*

Fáradtan, mg mindig kicsit idegesen csuktam be Landon szobájának az ajtaját. Reméltem, hogy a gyógyszerektől majd könnyen elalszik, vagy legalább hatása lesz, de teljesen felpörgött. Minden áron játszani akart, olvasni és barkóbázni egyszerre. Először csak összefüggéstelenül beszélt, aztán káromkodni kezdett. Nem tudom hol tanulta ezeket, de sürgősen le kell szoktatnom róla. Írtam üzenetet anyunak, aki megígérte, hogy a legkorábbi vonattal jön holnap reggel, hogy tudjak menni dolgozni. Egy képregény stúdióban dolgozom részmunkaidőben, mert az időm nagy részét a rajzolás és a festés teszi ki. Sokkal többet keresek azzal, hogy embereket festek le, vagy például gyerekrajzokat készítek babaszobákba. Mégis a másik állásom fix volt, nem kellett aggódnom, hogy nem tudunk megélni Landon-nel. Hajnali kettőkor fejeztem be a legújabb festményemet, amit egy londoni ügyvéd kért, a tárgyaló termébe. Sokszor dolgoztam már a nővel, mindig sikerült eltalálnom, hogy mire volt szüksége. Elsőnek nehéznek találtam, amikor felhívott, és elmondta, hogy mire gondolt, mert csak a színeket adta meg, konkrétabbat nem mondott. A szemeim majd leragadtak, annyira kimerült voltam, de még bekevertem a palacsinta tésztát, hogy holnap reggelre megsüthessem, mielőtt dolgozni megyek. Landon mérges lesz holnap, hogy nem mehet iskolába, de talán a palacsinta és a nagymamája majd megenyhíti a szívét. Zuhanyzás után, szószeint beájultam az ágyba, és gyorsan beállítottam egy ébresztőt hajnali négyre, hogy akkor ellenőrizzem Landon lázát és hétre is, amikor kelnem kell. Utolsó gondolataim Mr. Horan körül forogtak. Csak remélni tudtam, hogy jól sikerül majd a vacsora. Bár, nem tudtam mi ösztönzött arra, hogy elhívjam magunkhoz, de olyan aranyos volt egész délután, hogy nem szívhattam vissza a meghívást.
- Már megint karikásak a szemeid kisfiam, - sóhajtott fel anya, mikor meglát, de nem sokat foglalkozott ezzel, hanem szoros ölelésbe vont - de attól még csinos vagy.
- Anya, - forgattam meg a szemeimet. Jó, tényleg a legjobb  legjobb kockás ingemet vettem fel, de nem törekedtem komolyabban. Mivel Mr. Horan számát nem tudtam és az iskola recepcióját kínos lett volna emiatt felhívnom, ezért személyesen megyek ma reggel az iskolába, hogy elkérjem a leckét és a címet is tudassam vele.
- Mama! - a rekedtes kiáltásra rögtön eltolt magától anya és tárt karokkal fogadta unokáját.
- Hol a zoknid kisfiam? - kértem számon szigorúan, mire megforgatta a szemeit és a pizsamanadrágja zsebéből elővette és felhúzta magára a darabokat.
- Jaj, te is ilyen szemtelen voltál, - csapott a vállamra anya vigyorogva.
- Lehet, hogy tőlem van, - motyogtam inkább csak magamnak. Egyben biztos voltam, hogy a volt élettársam nem csalt meg. De minden másban kételkedtem, ha róla volt szó.
- A palacsinta az étkezőben van, a gyógyszerek és a körzeti orvos száma a konyhában. És örülnék, ha takaró alatt töltenéd legalább a mai napot, kisfiam, - itt szigorúan ránéztem és a legnagyobb meglepetésemre beleegyezően bólintott - És a sál is felkerülhetne a nyakadra.
- Vigyázok rá, nyugodtan menj! - biztatott anya, de félszemmel már a játékokat leste amiket Landon próbált beegyensúlyozni a nappaliba, anélkül, hogy leejtené.
- Köszönöm még egyszer. Négy körül jövök! - megpusziltam, aztán bepakoltam a festményeket és rajzokat amiket ma kiszállítok, és indultam is.
Imádtam utazni, mikor szünet volt az iskolában sokszor Landon is eljött velem, így még jobban teltek a percek amiket a kocsiban töltöttünk. Általában meséltem neki a történelemről, földrajzról, ugyanis az iskolában már nem kötötte le a tananyag, többet akart tudni. Már óvodában felhívták rá a figyelmemet, hogy különleges adottságai vannak és különböző magániskolákat ajánlgattak, de mindrt visszautasítottam. Kitudtam volna fizetni, de szerettem volna, ha sok barátot szerez, sok embertípust megismer és ami a legfontosabb, hogy megtanulja átadni a tudását.
Első utam a belvárosba vezetett, ahol egy új kávézó tulajdonosa kért fel, hogy nézzek körbe, mert nem tudja eldönteni, milyen stílusú kép illene oda. Általában nem vállaltam ilyesmiket, mert időigényes volt, de Liverpool alig tíz percre volt a lakóparktól, ahol laktunk. Szerettem dolgozni, de szerencsétlenségemre, egész nap Landon-on és Niall-en járt az eszem. Egyrészt féltettem a fiamat, mert sose fordult még elő, hogy kórházba kellett volna vinni. Folyamatosan anyát bombáztam üzenetekkel, aki egy idő után, csak like jeleket írogatott vissza. Hiába, a modern technika őt is behálózta. Niall pedig... Tartottam egy kicsit az estétől. Tudtam, hogy nem veszi seggnyalásnak, mert a fiamnál kevés okosabb gyerek van az iskolában, - még papírt is kapott róla - de... Semmit nem tudtam róla, azon kívül, hogy mikor elmosolyodik felmegy a pulzusom és, hogy spanyolt tanított.
A probléma az volt, hogy ez a két egymás után jutottak az eszembe. Folyamatosan.

*Niall szemszöge*

Először nem hittem a szememnek, mikor megláttam Zaynt. Attól féltem, hogy már kínomban szellemeket látok. A tanáriban furán összesúgtak a nő kollégák, mikor szóltak, hogy látogatóm van. Kicsit morcosan tettem le az ebédemet, mert utáltam, ha evés közben zavarnak meg. Aztán a világ összes csokijáról is letettem volna, ha ezt kapom érte cserébe. Mintha tudta volna, hogy a kockás ing a gyengém. Belőtt hajával, fiatalos külsejével akár a végzősökhöz is tartozhatott volna, csupán izmos karjai árulták el. Bezzeg én hiába jártam le majdnem minden nap Obamával és Louis-val a félig állat haverommal az edzőterembe.
- Za... Mr. Malik! - komolyan letegeztem volna, ha egy szőke, tizenhét év körüli lány nem sétál el mellettünk. Megjegyzem, fölöttébb lassan és furcsán mozgatva a csípőjét. Kezet ráztunk, - amit én bőven kiélveztem - aztán megkért, hogy este hozzam majd el Landon házi feladatait.
- Persze, ez a legkevesebb - bólintottam - jobban van már?
- Anyukám vigyáz most rá, félő, hogy este nem tudunk majd beférni a játékoktól amiket lecipelt a nappaliba. - nevetett fel, én pedig sóhajtottam egyet. Hogy lehet valaki ennyire...
- Ne haragudj ha megzavartalak az ebédedben - szólt rögtön, mikor meghallotta. Istenem, ez mennyire ciki. Horan, ennyire te se lehetsz kanos.
- Nem, dehogy! Csak kicsit fáj a, - itt megakadtam. Mégse mondhatom, hogy ha így folytatja beindulok. - Tegnap rosszul mozdultam kutya sétáltatás közben. - Hazug vagy, Horan. Tegnap túl lusta voltam már este bármit is csinálni. Túl sok volt az izgalom. És még Landon is...
- Sajnálom. - Ó, még  én hogy sajnálom, hogy emberek között vagyunk. - Akkor jó neked a hét óra? én fogok főzni. Remélem szereted a pizzát.
- Tökéletes lesz! A pizza az egyik kedvenc kajám. - mondtam egy nagy mosollyal.
- Remek! - mondta és elégedetten összecsapta a kezét. - Nekem még vissza kell mennem dolgozni. Akkor hétkor találkozunk! További jó munkát!

*Zayn szemszöge*

Este hatkor már fel alá rohangáltam a lakásban és kezdtem agybajt kapni, mikor már hatodszorra öltöztem át. Nem tudom miért de le akartam nyűgözni a dögös spanyol tanárt - nem csak a vacsorával - de a hetedik ruhacserénél már feladtam és minden mindegy alapon felvettem egy fehér inget és fekete nadrágot és elmentem felkelteni a kis hétalvót. Landon már sokkal jobban volt, hála a gyógyszereknek, a sok pihenésnek és a csodatévő palacsintámnak. Haha. Mégis szerettem volna ha ő is velünk vacsorázik, mert úgy gondoltam ha csak ketten lennénk a szöszi tanár ezt a meghívást egy randinak venné, és fogalmam sem volt, hogy viszonyulna hozzám. Nem akartam rögtön elijeszteni. Megpróbáltam hangtalanul benyitni a szobába de amikor láttam, hogy kisfiam mélyen alszik, mér bátrabban lékedtem az ágához. Leültem az ágyára, óvatosan végigsimítottam fekete tincsein, miközben megpusziltam az arcát.
 - Kicsim, ébresztő! Mr. Horan-t áthítuk vacsorára és nemsokára itt lesz! - mondta de Landon csak nyöszörgött és feljebb húzta a takarót, így már tényleg csak a feje búbja látszott ki.
- Landon! Tessék felkelni és öltözni! Nem mondom még egyszer! - próbáltam komolyabb hangot megütni de tudtam, hogy próbálkozásom sikertelen volt, mert hallottam, hogy a kis fekete hajú ördögfióka kuncog a paplan alatt.  - Jól van kisfiam, te akartad! mondtam határozottan és lerántottam s lerántottam róla a takarót.
- Apaaaaaa! - kiabált felháborodottan a kis pöttöm majd befutott a gardróbba és pár perc elteltével duzzogva kijött egy csíkos-kockás szerelésben. Hát én azt hittem, hogy ott helyben a föl alá süllyedek. Ha most ez a bosszúja, amiért kirángattam az ágyból...
- Kisfiam! kiáltottam fel elképedve. - Hát erre neveltelek? Csíkosat kockással?! Na indítsd vissza és vegyél fel valami elegánsat! - dorgáltam meg játékosan és rácsuktam a gardrób szoba ajtaját.
- Öt perced van! - kiabáltam miközben lekocogtam a lépcsőn. A konyhába érve kinyitottam a sütő ajtaját és közben a gondolataim a dögös szőke tanár kék szemein jártak, ennek köszönhetően pedig nem figyeltem a mozdulataimra és elég volt egy másodpercre hozzá érni az ujjaimmal a tepsi oldalához, hogy ordítva és káromkodva ugorjak egy nagyot. Sziszegve megnyitottam a hideg vizet a mosogatóban és legalább tíz percig folyattam rá a vizet. Felvettem két konyha kesztyűt és óvatosan ráhelyeztem egy alátétre a pizzát, majd becsuktam a sótőajtót. Közben a rosszcsont is leért a konyhába - nem, már nem volt rajta az a a csodálatos csíkos-kockás szett - egy elegáns félig póló félig ing szerű felsőben és egy fekete nadrágban.
- Ugye nem haragszol rám, apu? - kérdezte lebiggyesztett ajkakkal. Hát ki tudna haragudni azokra a nagy barna boci szemekre??
- Dehogyis kicsim! Na, kap apa egy cuppanósat? - kérdeztem és letérdeltem, hogy ne érezze magát olyan kicsinek. Nyomott egy cuppanós puszit az arcomra - még a fülemben is visszahangzott, au - majd vigyorogva, mint aki jól végezte dolgát, felmászott a székre és onnan nézte, hogy apa mit bénázik még a vendég érkezéséig. Az ujjam még a jéghideg víz ellenére is égett, ezért a gyógyszeres szekrényhez mentem, hogy vágjak magamnak a sebtapaszból. Ám tevékenységemet a csengő váratlan hangja zavarta meg, aminek következtében akkorát ugrottam, hogy kiesett a kezemből a sebtapasz és az olló. Ügyes vagy, Malik. Mára már eleget bénáztál.
- Egy perc és megyek! - kiáltottam majd felvettem a sebtapaszt és az ollót. Leragasztottam az ujjamat, visszaraktam a helyére az ollót és a bejárati ajtóhoz siettem. Vettem egy mély levegőt és lassan kitártam a bejárati ajtót. Ám a látványra, ami fogadott, akkor sem tudtam volna felkészülni ha akarok. Szentséges ég - gondoltam - dögösebb, mint amire emlékeztem. Nem lesz könnyű menet ez az este.

*Niall szemszöge*

Úgy toporogtam az ajtó előtt, mintha randira jöttem volna. Én hülye lemondhattam volna arra hivatkozva, hogy hirtelen munkán lett vagy elkaptam Landon-tól az influenzát. Bármire. De nem. Nekem megint a farkamra kellett hallgatnom. Mégis úgy éreztem kora este, hogy végre én is megérdemlek valakit. Aki nem csak szerette a gyerekeket, hanem volt is neki egy. És azt sem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire dögös. Végül csak becsöngettem. Úgy remegett a kezem, hogy majdnem elejtettem a kezemben lévő kis ajándékot. Nem bírtam ki, hogy ne hozzak valamit Landon-nak.
- Mr. Horan! - Zayn olyan meglepett arcot vágott, mintha nem is beszéltül volna meg az estét. Amíg ő végig mért, hogy mibe öltöztem én is gyorsan lecsekkoltam, de szerencsére nem öltöztem túl. Vacsorához illő fehér inget és kék farmernadrágot húztam, a cipőm csak egy tornacipő volt, de úgyis levetem.
- Tanár úr! - kiáltott fel Landon és arrébb lökte apját, elém rohant egy doboz csokival a kezében.
- Landon... - kezdte halkan de szigorúan Zayn, de nem láttam sokat belőle, mert az említett olyan finommal kínált, hogy rossz példát mutatva, vettem az édességből. - Jó. Szóval két gyerekkel ülök ma asztalhoz. - Zayn kijelentésére olyan hangosan nevettem fel, hogy a szomszéd ban felkapcsolódott a lámpa. Igen, mert még mindig a küszöbön álldogáltam.
Végül Landon kézen ragadott és egy felkiáltással, hogy megmutatja a szobáját felrángatott az emeletre. Zayn alig bírt utánunk rohanni, pedig jó kondiban van. Mondjuk ezt reméltem is. Hasznos dolog az.
- Landon, a szobádat vacsora után is meg tudod mutatni, viszont ki fog hűlni a vacsora - olyan nyugodtam és türelmesen beszélt a fiával, hogy újra előtört az az érzésem, hogy mennyire is szükségem van valakire. Aki ilyen szépen beszél velem.
Sikeresen kézbesítettem a bort is, anélkül, hogy elejtettem volna, vagy Landon bele ivott volna. Ugyanis megszerette volna kóstolni. Szegény Zayn nem bírta elégszer elmondani, hogy sose szokott alkoholt itatni a gyerekével, és nem érti most miért égeti le ennyire.
- Gyönyörű ház - néztem végig ámulva a folyosón, ami a konyhába vezetett. Festmények és róluk készült közös képek voltak rendezetlenül,de pont adta a különleges ízlését a szobának - és ezek a képek is fantasztikusak voltak.
- Mivel is foglalkozol? - ezek mind több ezer fontot értek, ezért jobb az elején letisztázni, hogy nem drogbáró-e. Bár kit érdekel? Ha valaki ennyire dögös, az se érdekelne.
- Ezzel - bökött mosolyogva az egyik mesterien megfestett mű felé, mire megtorpantam.És én még azt hittem, hogy drogkereskedő - nem vagy normális barátom. Ez volt az első, ami eszembe jutott, miután felelőtlenül kicsúsztak a számon a szavak. Komolyan nem bírok egy felnőtt férfi mellett viselkedni? Szerencsémre felnevetett és ő is megállt, egész közel hozzám, így sikeresen, szó szerint megszimatoltam. Persze próbáltam lassan venni a levegőt, hogy ne bukjak le, de szélesedő vigyorából ítélve nem jött össze.
- Nos, lebuktattál - olyan hirtelen fordult meg, hogy elfelejtettem elhúzni a fejemet, ezért vészesen közel kerültem hozzá. Ez kellett neked, Horan? Hogy megint légzési problémáid legyenek?