2.fejezet

2. fejezet


*Niall szemszöge*

Landon szavai visszatérítettek. Kezemet a szám elé kaptam, próbálva elrejteni a nevetésemet, de Zayn nem volt ilyen szemfüles. Ő majdnem leesett az ágyról úgy kuncogott. Mély, férfias hangjára újfent elkalandoztam, de gyorsan észhez tértem, mert majdnem leszédült az ágyról, így derekánál fogva visszasegítettem. Mintha csak olvasott volna a gondolataimban; biztos halálra akart kínozni.
- Esküszöm, nem tőlem hallotta ezeket, - mentegetőzött kicsit később, mikor már csak vigyorogtunk és Landon szemei is le-le csukódtak.
- Persze, - legyintettem amolyan, hisz a franc stílusban mire felnevetett. Nem tudtam eldönteni, melyik a rosszabb, ha idegesen látom, ahogy izmai megfeszülnek, vagy édes mosolyát.
Édes mosoly, mi? Barom vagy, Niall.
- Sokat szoktad magadat szidni?
- Tessék?
- Az előbb azt mondtad, hogy barom vagy Niall.
- Ohh hát, izé csak eszembe jutott, hogy elfelejtettem lekapcsolni a lámpát az előszobában. - mondtam fülig pirulva és zavaromban az ujjaimmal babráltam. - Sokszor hangosan is kimondom amit gondolok, amikor ideges vagyok. Nem is kell rám figyelni!
Zayn erre csak bólintott, Landon viszont rájött a turpisságra, hiszen ő nagyon is jól láthatta, ahogy lekapcsolom az előszobai villanyt, mégsem árult be, amiért nagyon hálás voltam neki. Két órával később, amikor lecsöpögött az infúzió és a doki is rábólintott, végre elindultunk a kórházból hazafelé. Zayn ragaszkodott hozzá, hogy a kis csöppség (aki nem mellesleg tájékozottabb, mint ő) a karjában utazva jöjjön az autójáig. Megmelengette a szívemet a látvány. A fekete hajú kisfiú az apja hátán feküdt, pici karjával átölelte a nyakát és becsukta a szemét, Zayn pedig fogta a térdeit, nehogy leessen. Éles tüskeként hasított a szívembe, hogy én milyen egyedül vagyok ezen a világon.
A kocsihoz érve a fekete szépfiú beültette a csöppséget a kocsi hátsó ülésére, bekapcsolta a biztonsági övét, levetette a pulcsiját - most már csak egy csíkos póló takarta felsőtesté, én pedig úgy éreztem, hogy a szívem menten kitör a bordáim közül. Betakargatta vele Landont majd becsukta az ajtót és idegesen összefonta a karjait a mellén és felém fordulva megszólalt.
 - Még egyszer nagyon köszönöm, hogy rögtön behoztad és vigyáztál rá, amíg ide értem. Hálás vagyok érte! - tényleg nagyon igyekeztem felfogni a szavait de a tekintetem mindig visszatért  az ajkaira és csak arra tudtam koncentrálni. Olyan nagyon bele akartam harapni!
- Szóval? Mit mondasz? - Zayn szavai térítettek vissza a valóságba én pedig, mint akit rajtakaptak az iskolában, hogy puskázik egy dolgozatnál, gyorsan felkaptam a fejem és most már barna íriszeit csodáltam.
- Ne haragudj, mit is kérdeztél? - nevettem fel kínomban.
- Csak azt kérdeztem, hogy... hogy esetleg... ha neked is jó, akkor... akkor átugorhatnál valamelyik nap vacsorára. Mondjuk holnap este hét? Hálám jeléül, amiért vigyáztál  rá. - mondta szégyenlősen én pedig csak ámultam, hogy egy ilyen férfit, hogy tudtam zavarba hozni. Imádnivaló!
Nyeltem egy nagyot, megnedvesítettem az ajkaimat, mert a szavai hatására ezer meg ezer fantáziakép jelent meg a szemem előtt, majd elmosolyodtam
- Köszönöm a meghívást! Ott leszek! - tájékoztattam mosolyogva, miközben belül majd szét vetett az öröm. Ez már randinak számít? Végül elköszöntünk egymástól, mert egyre hidegebb lett, Landon pedig még mindig szörnyen festett. Ennek ellenére, aranyosan integetett nekem az ablakból, mikor elhajtottak.

***

Obama az előszobában várt már rám, rossz szokása szerint felugrált rám, és a lábamat is megtaposta, de a kedvemet mégsem törte le. Obama, - aki amúgy a kutyám - két éve került hozzám, mikor életem eső osztálykirándulása egy menhelyre vezetett. Ha létezett első látásra szerelem; ez az volt. Pont kiszökött a kerítésen, amikor megérkeztem húsz gyerekkel, akik aztán sírni kezdtek, hogy elszökik és baja lesz. Muszáj volt cselekednem, utána eredtem és fél órán keresztül, mint egy őrült úgy rohangáltam utána. Végül az ölembe kaptam és ahogy felnézett a nagy szemeivel rám, tudtam, hogy haza kell vinnem.

*Zayn szemszöge*

Fáradtan, mg mindig kicsit idegesen csuktam be Landon szobájának az ajtaját. Reméltem, hogy a gyógyszerektől majd könnyen elalszik, vagy legalább hatása lesz, de teljesen felpörgött. Minden áron játszani akart, olvasni és barkóbázni egyszerre. Először csak összefüggéstelenül beszélt, aztán káromkodni kezdett. Nem tudom hol tanulta ezeket, de sürgősen le kell szoktatnom róla. Írtam üzenetet anyunak, aki megígérte, hogy a legkorábbi vonattal jön holnap reggel, hogy tudjak menni dolgozni. Egy képregény stúdióban dolgozom részmunkaidőben, mert az időm nagy részét a rajzolás és a festés teszi ki. Sokkal többet keresek azzal, hogy embereket festek le, vagy például gyerekrajzokat készítek babaszobákba. Mégis a másik állásom fix volt, nem kellett aggódnom, hogy nem tudunk megélni Landon-nel. Hajnali kettőkor fejeztem be a legújabb festményemet, amit egy londoni ügyvéd kért, a tárgyaló termébe. Sokszor dolgoztam már a nővel, mindig sikerült eltalálnom, hogy mire volt szüksége. Elsőnek nehéznek találtam, amikor felhívott, és elmondta, hogy mire gondolt, mert csak a színeket adta meg, konkrétabbat nem mondott. A szemeim majd leragadtak, annyira kimerült voltam, de még bekevertem a palacsinta tésztát, hogy holnap reggelre megsüthessem, mielőtt dolgozni megyek. Landon mérges lesz holnap, hogy nem mehet iskolába, de talán a palacsinta és a nagymamája majd megenyhíti a szívét. Zuhanyzás után, szószeint beájultam az ágyba, és gyorsan beállítottam egy ébresztőt hajnali négyre, hogy akkor ellenőrizzem Landon lázát és hétre is, amikor kelnem kell. Utolsó gondolataim Mr. Horan körül forogtak. Csak remélni tudtam, hogy jól sikerül majd a vacsora. Bár, nem tudtam mi ösztönzött arra, hogy elhívjam magunkhoz, de olyan aranyos volt egész délután, hogy nem szívhattam vissza a meghívást.
- Már megint karikásak a szemeid kisfiam, - sóhajtott fel anya, mikor meglát, de nem sokat foglalkozott ezzel, hanem szoros ölelésbe vont - de attól még csinos vagy.
- Anya, - forgattam meg a szemeimet. Jó, tényleg a legjobb  legjobb kockás ingemet vettem fel, de nem törekedtem komolyabban. Mivel Mr. Horan számát nem tudtam és az iskola recepcióját kínos lett volna emiatt felhívnom, ezért személyesen megyek ma reggel az iskolába, hogy elkérjem a leckét és a címet is tudassam vele.
- Mama! - a rekedtes kiáltásra rögtön eltolt magától anya és tárt karokkal fogadta unokáját.
- Hol a zoknid kisfiam? - kértem számon szigorúan, mire megforgatta a szemeit és a pizsamanadrágja zsebéből elővette és felhúzta magára a darabokat.
- Jaj, te is ilyen szemtelen voltál, - csapott a vállamra anya vigyorogva.
- Lehet, hogy tőlem van, - motyogtam inkább csak magamnak. Egyben biztos voltam, hogy a volt élettársam nem csalt meg. De minden másban kételkedtem, ha róla volt szó.
- A palacsinta az étkezőben van, a gyógyszerek és a körzeti orvos száma a konyhában. És örülnék, ha takaró alatt töltenéd legalább a mai napot, kisfiam, - itt szigorúan ránéztem és a legnagyobb meglepetésemre beleegyezően bólintott - És a sál is felkerülhetne a nyakadra.
- Vigyázok rá, nyugodtan menj! - biztatott anya, de félszemmel már a játékokat leste amiket Landon próbált beegyensúlyozni a nappaliba, anélkül, hogy leejtené.
- Köszönöm még egyszer. Négy körül jövök! - megpusziltam, aztán bepakoltam a festményeket és rajzokat amiket ma kiszállítok, és indultam is.
Imádtam utazni, mikor szünet volt az iskolában sokszor Landon is eljött velem, így még jobban teltek a percek amiket a kocsiban töltöttünk. Általában meséltem neki a történelemről, földrajzról, ugyanis az iskolában már nem kötötte le a tananyag, többet akart tudni. Már óvodában felhívták rá a figyelmemet, hogy különleges adottságai vannak és különböző magániskolákat ajánlgattak, de mindrt visszautasítottam. Kitudtam volna fizetni, de szerettem volna, ha sok barátot szerez, sok embertípust megismer és ami a legfontosabb, hogy megtanulja átadni a tudását.
Első utam a belvárosba vezetett, ahol egy új kávézó tulajdonosa kért fel, hogy nézzek körbe, mert nem tudja eldönteni, milyen stílusú kép illene oda. Általában nem vállaltam ilyesmiket, mert időigényes volt, de Liverpool alig tíz percre volt a lakóparktól, ahol laktunk. Szerettem dolgozni, de szerencsétlenségemre, egész nap Landon-on és Niall-en járt az eszem. Egyrészt féltettem a fiamat, mert sose fordult még elő, hogy kórházba kellett volna vinni. Folyamatosan anyát bombáztam üzenetekkel, aki egy idő után, csak like jeleket írogatott vissza. Hiába, a modern technika őt is behálózta. Niall pedig... Tartottam egy kicsit az estétől. Tudtam, hogy nem veszi seggnyalásnak, mert a fiamnál kevés okosabb gyerek van az iskolában, - még papírt is kapott róla - de... Semmit nem tudtam róla, azon kívül, hogy mikor elmosolyodik felmegy a pulzusom és, hogy spanyolt tanított.
A probléma az volt, hogy ez a két egymás után jutottak az eszembe. Folyamatosan.

*Niall szemszöge*

Először nem hittem a szememnek, mikor megláttam Zaynt. Attól féltem, hogy már kínomban szellemeket látok. A tanáriban furán összesúgtak a nő kollégák, mikor szóltak, hogy látogatóm van. Kicsit morcosan tettem le az ebédemet, mert utáltam, ha evés közben zavarnak meg. Aztán a világ összes csokijáról is letettem volna, ha ezt kapom érte cserébe. Mintha tudta volna, hogy a kockás ing a gyengém. Belőtt hajával, fiatalos külsejével akár a végzősökhöz is tartozhatott volna, csupán izmos karjai árulták el. Bezzeg én hiába jártam le majdnem minden nap Obamával és Louis-val a félig állat haverommal az edzőterembe.
- Za... Mr. Malik! - komolyan letegeztem volna, ha egy szőke, tizenhét év körüli lány nem sétál el mellettünk. Megjegyzem, fölöttébb lassan és furcsán mozgatva a csípőjét. Kezet ráztunk, - amit én bőven kiélveztem - aztán megkért, hogy este hozzam majd el Landon házi feladatait.
- Persze, ez a legkevesebb - bólintottam - jobban van már?
- Anyukám vigyáz most rá, félő, hogy este nem tudunk majd beférni a játékoktól amiket lecipelt a nappaliba. - nevetett fel, én pedig sóhajtottam egyet. Hogy lehet valaki ennyire...
- Ne haragudj ha megzavartalak az ebédedben - szólt rögtön, mikor meghallotta. Istenem, ez mennyire ciki. Horan, ennyire te se lehetsz kanos.
- Nem, dehogy! Csak kicsit fáj a, - itt megakadtam. Mégse mondhatom, hogy ha így folytatja beindulok. - Tegnap rosszul mozdultam kutya sétáltatás közben. - Hazug vagy, Horan. Tegnap túl lusta voltam már este bármit is csinálni. Túl sok volt az izgalom. És még Landon is...
- Sajnálom. - Ó, még  én hogy sajnálom, hogy emberek között vagyunk. - Akkor jó neked a hét óra? én fogok főzni. Remélem szereted a pizzát.
- Tökéletes lesz! A pizza az egyik kedvenc kajám. - mondtam egy nagy mosollyal.
- Remek! - mondta és elégedetten összecsapta a kezét. - Nekem még vissza kell mennem dolgozni. Akkor hétkor találkozunk! További jó munkát!

*Zayn szemszöge*

Este hatkor már fel alá rohangáltam a lakásban és kezdtem agybajt kapni, mikor már hatodszorra öltöztem át. Nem tudom miért de le akartam nyűgözni a dögös spanyol tanárt - nem csak a vacsorával - de a hetedik ruhacserénél már feladtam és minden mindegy alapon felvettem egy fehér inget és fekete nadrágot és elmentem felkelteni a kis hétalvót. Landon már sokkal jobban volt, hála a gyógyszereknek, a sok pihenésnek és a csodatévő palacsintámnak. Haha. Mégis szerettem volna ha ő is velünk vacsorázik, mert úgy gondoltam ha csak ketten lennénk a szöszi tanár ezt a meghívást egy randinak venné, és fogalmam sem volt, hogy viszonyulna hozzám. Nem akartam rögtön elijeszteni. Megpróbáltam hangtalanul benyitni a szobába de amikor láttam, hogy kisfiam mélyen alszik, mér bátrabban lékedtem az ágához. Leültem az ágyára, óvatosan végigsimítottam fekete tincsein, miközben megpusziltam az arcát.
 - Kicsim, ébresztő! Mr. Horan-t áthítuk vacsorára és nemsokára itt lesz! - mondta de Landon csak nyöszörgött és feljebb húzta a takarót, így már tényleg csak a feje búbja látszott ki.
- Landon! Tessék felkelni és öltözni! Nem mondom még egyszer! - próbáltam komolyabb hangot megütni de tudtam, hogy próbálkozásom sikertelen volt, mert hallottam, hogy a kis fekete hajú ördögfióka kuncog a paplan alatt.  - Jól van kisfiam, te akartad! mondtam határozottan és lerántottam s lerántottam róla a takarót.
- Apaaaaaa! - kiabált felháborodottan a kis pöttöm majd befutott a gardróbba és pár perc elteltével duzzogva kijött egy csíkos-kockás szerelésben. Hát én azt hittem, hogy ott helyben a föl alá süllyedek. Ha most ez a bosszúja, amiért kirángattam az ágyból...
- Kisfiam! kiáltottam fel elképedve. - Hát erre neveltelek? Csíkosat kockással?! Na indítsd vissza és vegyél fel valami elegánsat! - dorgáltam meg játékosan és rácsuktam a gardrób szoba ajtaját.
- Öt perced van! - kiabáltam miközben lekocogtam a lépcsőn. A konyhába érve kinyitottam a sütő ajtaját és közben a gondolataim a dögös szőke tanár kék szemein jártak, ennek köszönhetően pedig nem figyeltem a mozdulataimra és elég volt egy másodpercre hozzá érni az ujjaimmal a tepsi oldalához, hogy ordítva és káromkodva ugorjak egy nagyot. Sziszegve megnyitottam a hideg vizet a mosogatóban és legalább tíz percig folyattam rá a vizet. Felvettem két konyha kesztyűt és óvatosan ráhelyeztem egy alátétre a pizzát, majd becsuktam a sótőajtót. Közben a rosszcsont is leért a konyhába - nem, már nem volt rajta az a a csodálatos csíkos-kockás szett - egy elegáns félig póló félig ing szerű felsőben és egy fekete nadrágban.
- Ugye nem haragszol rám, apu? - kérdezte lebiggyesztett ajkakkal. Hát ki tudna haragudni azokra a nagy barna boci szemekre??
- Dehogyis kicsim! Na, kap apa egy cuppanósat? - kérdeztem és letérdeltem, hogy ne érezze magát olyan kicsinek. Nyomott egy cuppanós puszit az arcomra - még a fülemben is visszahangzott, au - majd vigyorogva, mint aki jól végezte dolgát, felmászott a székre és onnan nézte, hogy apa mit bénázik még a vendég érkezéséig. Az ujjam még a jéghideg víz ellenére is égett, ezért a gyógyszeres szekrényhez mentem, hogy vágjak magamnak a sebtapaszból. Ám tevékenységemet a csengő váratlan hangja zavarta meg, aminek következtében akkorát ugrottam, hogy kiesett a kezemből a sebtapasz és az olló. Ügyes vagy, Malik. Mára már eleget bénáztál.
- Egy perc és megyek! - kiáltottam majd felvettem a sebtapaszt és az ollót. Leragasztottam az ujjamat, visszaraktam a helyére az ollót és a bejárati ajtóhoz siettem. Vettem egy mély levegőt és lassan kitártam a bejárati ajtót. Ám a látványra, ami fogadott, akkor sem tudtam volna felkészülni ha akarok. Szentséges ég - gondoltam - dögösebb, mint amire emlékeztem. Nem lesz könnyű menet ez az este.

*Niall szemszöge*

Úgy toporogtam az ajtó előtt, mintha randira jöttem volna. Én hülye lemondhattam volna arra hivatkozva, hogy hirtelen munkán lett vagy elkaptam Landon-tól az influenzát. Bármire. De nem. Nekem megint a farkamra kellett hallgatnom. Mégis úgy éreztem kora este, hogy végre én is megérdemlek valakit. Aki nem csak szerette a gyerekeket, hanem volt is neki egy. És azt sem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire dögös. Végül csak becsöngettem. Úgy remegett a kezem, hogy majdnem elejtettem a kezemben lévő kis ajándékot. Nem bírtam ki, hogy ne hozzak valamit Landon-nak.
- Mr. Horan! - Zayn olyan meglepett arcot vágott, mintha nem is beszéltül volna meg az estét. Amíg ő végig mért, hogy mibe öltöztem én is gyorsan lecsekkoltam, de szerencsére nem öltöztem túl. Vacsorához illő fehér inget és kék farmernadrágot húztam, a cipőm csak egy tornacipő volt, de úgyis levetem.
- Tanár úr! - kiáltott fel Landon és arrébb lökte apját, elém rohant egy doboz csokival a kezében.
- Landon... - kezdte halkan de szigorúan Zayn, de nem láttam sokat belőle, mert az említett olyan finommal kínált, hogy rossz példát mutatva, vettem az édességből. - Jó. Szóval két gyerekkel ülök ma asztalhoz. - Zayn kijelentésére olyan hangosan nevettem fel, hogy a szomszéd ban felkapcsolódott a lámpa. Igen, mert még mindig a küszöbön álldogáltam.
Végül Landon kézen ragadott és egy felkiáltással, hogy megmutatja a szobáját felrángatott az emeletre. Zayn alig bírt utánunk rohanni, pedig jó kondiban van. Mondjuk ezt reméltem is. Hasznos dolog az.
- Landon, a szobádat vacsora után is meg tudod mutatni, viszont ki fog hűlni a vacsora - olyan nyugodtam és türelmesen beszélt a fiával, hogy újra előtört az az érzésem, hogy mennyire is szükségem van valakire. Aki ilyen szépen beszél velem.
Sikeresen kézbesítettem a bort is, anélkül, hogy elejtettem volna, vagy Landon bele ivott volna. Ugyanis megszerette volna kóstolni. Szegény Zayn nem bírta elégszer elmondani, hogy sose szokott alkoholt itatni a gyerekével, és nem érti most miért égeti le ennyire.
- Gyönyörű ház - néztem végig ámulva a folyosón, ami a konyhába vezetett. Festmények és róluk készült közös képek voltak rendezetlenül,de pont adta a különleges ízlését a szobának - és ezek a képek is fantasztikusak voltak.
- Mivel is foglalkozol? - ezek mind több ezer fontot értek, ezért jobb az elején letisztázni, hogy nem drogbáró-e. Bár kit érdekel? Ha valaki ennyire dögös, az se érdekelne.
- Ezzel - bökött mosolyogva az egyik mesterien megfestett mű felé, mire megtorpantam.És én még azt hittem, hogy drogkereskedő - nem vagy normális barátom. Ez volt az első, ami eszembe jutott, miután felelőtlenül kicsúsztak a számon a szavak. Komolyan nem bírok egy felnőtt férfi mellett viselkedni? Szerencsémre felnevetett és ő is megállt, egész közel hozzám, így sikeresen, szó szerint megszimatoltam. Persze próbáltam lassan venni a levegőt, hogy ne bukjak le, de szélesedő vigyorából ítélve nem jött össze.
- Nos, lebuktattál - olyan hirtelen fordult meg, hogy elfelejtettem elhúzni a fejemet, ezért vészesen közel kerültem hozzá. Ez kellett neked, Horan? Hogy megint légzési problémáid legyenek?