5.fejezet

5. fejezet

*Niall szemszöge*

- Azt hittem egy év elég idő volt arra, hogy eldöntsd mit akarsz. Az utalgatások, bambulások, szerintem elégnek kellett volna lennie. De... Szóval, arra gondoltam, hogy keddig döntsd el, hogy mit akarsz. Légy tökös Malik!
Jézusom, Niall! Nem vagy normális! Mégis valami ismeretlen erő fogott biztatott, hogy most kell választás elé állítanom.
- Rendben. - olyan nyugodtan bólintott, hogy ha nem árulkodott volna piros arca, akkor menten összeestem volna.
- Rendben? - Hüledeztem. Én itt szenvedek a mondandómmal, ő meg egy ennyivel elintézi?
- Igen. De lehet, hogy előbb is jelentkezem. - mosolyodott el szégyenlősen, én pedig ezt a lehető legjobb jelnek vettem. Talán... Talán, Horan.
Toporogtunk még egymás előtt pár percig, aztán meguntam és bénán megütögettem a vállát és megfordultam, hogy végre haza vigyem az autómat.
- Aludj jól! - kiáltott utánam, én pedig idióta mosollyal ültem be és indítottam be a motort. Megvárta míg eltűnök, addig végig kint állt a bőrkabátjában és melegítőnadrágjában.
Büszke voltam magamra. Végre a sarkamra álltam. Túl sok volt ez az egy év ahhoz, hogy tovább tűrjem a dolgokat. Túl szexi volt ahhoz, hogy megvárjam, amíg ő lép. Ahogy Landonról gondoskodott, mindig ámulatba ejtett. Imádtam, ahogy rajong érte és a szemében mindig az az elszántság égett, hogy bármit megtenne érte. Alig pakoltam le a táskámat a nappaliban, mikor üzenetem érkezett Zayntől. Azonnal megnyitottam.

                               "Nagyon várom már a keddet! xx"


Komolyan Malik... Ennyi? Legalább nem csak én jöttem ki a gyakorlatból. Nem írtam vissza neki. Ide több fog kelleni. Lezuhanyoztam aztán az ágyban még kijavítottam a felsősök dolgozatát. Az egyik vicces kedvében lévő diák azt írta a papírra, hogy sajnálja, hogy nem tanult, de rajzol nekem. Igen, tényleg rajzolt. Három pálcika embert, ahogy egy vulkán előtt álldogálnak és azon gondolkoznak, hogy ez vajon melyik vulkán lehet. Nem bírtam ki nevetés nélkül. Körüzenetben elküldtem Liamnek és Zaynnek is. Liam azonnal visszaírt, hogy ezek szerint olyan a tanítóképességem, mint a mai teljesítményem a kondi teremben: semmi. Persze Liam és én mindig húzzuk egymás agyát, néha az iskolában is, amin egy-két kolléga remekül szórakozik. Végül beletörődtem, hogy Zayn nem fog visszaírni, ezért beállítottam az ébresztőt, ami pontosan négy óra múlva fog ébreszteni. Le kell szoknom arról, hogy a Malik családnál töltöm az estéimet, ahelyett, hogy dolgoznék és aludnék. Magamra húztam a takarómat, fejemet belefúrtam a párnába és magam mögé képzeltem Zayn-t, elém pedig Landont. Egyszerre fogott el egy kellemes, régi ismerős érzés, és a szörnyű kín. A várakozás. Amit sose bírtam. Mindig is türelmetlen voltam.

*Zayn szemszöge*

- Nem! Miért csinálod ezt velem?! - Kiáltottam fel mérgesen, de rögtön meg is bántam. Landon fél órája bömbölt az ágyam szélén, reggel hatkor, hogy iskolába akar menni. Az orvos, - akivel tegnap beszéltem telefonon - a lelkemre kötötte, hogy véletlenül se menjen iskolába hétfőig. Egyrészt azért, mert a magas láza és a torka nem fog meggyógyulni és a tüdőgyulladást is kockáztatjuk, ha nem piheni ki, másrészt nem lenne szerencsés, ha átadná az osztálytársainak.
- Utállak! - ordította és rám dobta a párnámat, aztán elszaladt. Felsóhajtottam és mérgesen a matracba csaptam. Feltápászkodtam az ágyról, magamra kaptam az előző este kikészített pólómat, aztán utána siettem. A szobájában találtam rá, ahogy a könyveit pakolgatta az iskolatáskájába.
- Nem érdekel mit mondasz, akkor is megyek! - Szólt mérgesen és egy újabb füzetet gyűrt a többi közé. Leültem az ágya szélére, kivettem a kezéből a táskát és leraktam a másik oldalamra. Könnyes szemekkel kapott utána, de én megfogtam a kis kezeit és combomra ültettem.
- Figyelj manó, tudom, hogy szeretnél menni, de meg kell értened, hogy nem lehet. Még nem gyógyultál meg rendesen, a hangod is rekedt!
- Nem igaz. - vágott közbe, aztán köhögött egyet, mert a kiabálást még nem bírta a hangszála. - Jó, egy kicsit még tényleg fáj. - motyogta végül.
- Ha ma elmész iskolába, akkor csak rosszabbul leszel és keddre nem gyógyulnál meg! - dobtam be az utolsó kártyámat. Könnyes szemeivel szomorúan felnézett rám, aztán átölelt és fejét a mellkasomhoz nyomta. Sóhajtottam egyet és végig simítottam göndör haján. A tincsei mindig az anyjára emlékeztetnek, de aztán belenéztem a szemeibe és tudtam, hogy sose lesz olyan, mint ő.
- Nem utállak. - szólt végül.
- Tudom, - mondtam és adtam egy puszit a hajába.
- Akkor áthívhatom Louis bácsit? - felnevettem, ő pedig két puszit nyomott arcomra, hogy ezzel is az igenre sarkalljon.
- Büdös kölyök vagy!
- Ezt igennek veszem! - pattant fel azonnal és a telefonomhoz lépett, hogy kikeresse edzője nevét. Louis velünk együtt költözött Amerikából Angliába, mikor elváltunk. Pont kapott egy állást foci edzőként, ami kapóra jött neki. Akkor ismerkedtünk meg, amikor válóperes ügyvédet kerestem. Ő
Ő főállásban ugyanis ügyvéd, de mivel annyira megszedte magát Amerikában, hogy itt Angliában már csak edzősködik és néha napján adománygyűjtő meccseken ő is beáll kergetni a labdát.
- Szia, Louis bácsi, Landon vagyok! Miért nem vagy még ébren? Már hat óra is elmúlt!
Imádtam a fiam kis hangját hallgatni. Mosolyogva szedegettem ki a táskájából a félig gyűrött könyveket és füzeteket, aztán szépen az asztalára helyeztem. A parafatáblája tele volt képekkel, amiken hol ketten szerepeltünk, hol pedig legalább húszan. Az egyik kép pont a Niagara-vízesésnél készült, ahol tavaly nyáron voltunk.
Féltem a kirándulástól. Nem Nialltől, hanem magamtól, hogy nem leszek képes türtőztetni magamat. Annyira elvarázsolt már az első találkozásunkkor az iskolában. Emlékszem, hogy letámadtam Landont, amiért egy idegen emberrel beszélget az iskola előtt. Igen, akkor még kissé túlzásba vittem az aggódást.

*Niall szemszöge*

Ahhoz képest, hogy tegnap reggel milyen ábrázattal léptem be a suliba és ma... Szerintem egy pszichológus se értené. Zayn reggel hét óta üzenetekkel bombázott. Először csak szép reggelt kívánt és érdeklődött, hogy milyen óráim lesznek. Aztán szigorúan nem randira hívott a lyukas órámon. Hülye lettem volna nemet mondani. Még csak reggel kilenc volt, és még egy órát se tartottam, de már fantasztikus kedvem volt. A végzős osztály poénkodott egy sort, hogy biztosan jó éjszakám volt, de nem vettem magamra, velük nevettem és csak helyeseltem. Az óra szerencsére gyorsabban haladt, mint gondoltam, de a folyamatosan rezgő telefonom néha megnehezítette a dolgomat. Révén, hogy nem tudtam még teljesen használni az új telefonomat, képtelen voltam kivenni a rezgést.

                                                 "Megőrjítesz!"

Csupán ennyit küldtem neki, mikor a másodikos osztály egész órás dolgozatot írt, én pedig már az összes órára felkészültem és nem volt jobb dolgom, mint a telefonommal babrálni. Lábamat felraktam az asztalra, kényelmesen elhelyezkedtem a székemben, majd végig néztem a termen, de minden diák hevesen körmölt. Büszkeség lepte el a szívemet, mert ezek szerint készültek.
A telefonom újra megrezzent, mire fénysebességnél gyorsabban nyitottam meg az üzenetet. Csakhogy a látványra nem voltam felkészülve. Zayn egy szál rövid edzőnadrágban, aminél fölül kilátszódott a alsónadrágja korca. De abban a pillanatban nem érdekelt az alsója. A felsőteste jobban lekötött. Valószínűleg kondi teremből küldhette, mert a háttérben szekrények sorakoztak és a felsőtestén kivehetőek voltak az izzadságcseppek. Mind a nyolc kocka tökéletesen kivehető volt és hála a fényviszonyoknak kreol bőre fantasztikus kontrasztot alkotott fehér edzőnadrágjával. Annyira belemerültem a látványba, hogy csak azt érzékeltem, hogy dőlök hátrafelé. Hatalmas csattanással hátra estem, beverve a könyökömet,de szerencsére a fejem megmenekült.
- Tanár úr! - kiáltottak fel egyenként ijedten és gyorsan felém siettek. Baszki a telefonom! Nem törődve a vérző kezemmel, felpattantam, zsebembe csúsztattam a készüléket, hogy véletlenül se lássák meg a képet, ami még most is a szemem előtt káprázott.
- Jól vagyok, köszönöm! Elnézést, folytassátok nyugodtan! - olyan vörös lehetett a fejem, mint még soha. Gratulálok, Horan! Felnőtt létedre csak te voltál képes erre. Nagy levegőket vettem, hogy valamelyest lenyugtassam magamat. Tinédzser koromban kaptam utoljára hasonló képet egy lánytól. Azzal a különbséggel, hogy akkor nem szereztem sérülést. Lefotóztam a kezemet és elküldtem neki. Csak hogy tudja mit tett velem. A hatás kedvéért sírós fejeket is csatoltam.
A válasz gyorsabban jött, mint gondoltam:

Z.: "Jézusom! Mi történt? Jól vagy? Hol vagy?"
N: "Zaynie, ez csak egy kis horzsolás. Hátra estem a székkel, amikor megláttam a képet, amit küldtél."
Z: "Béna vagy."
N: "Kösz a vigasztalást! Landon hogy van?"
Z: "Kezdek féltékeny lenni a fiamra! Már jobban. Louist nyúzza reggel hét óta, szóval gondoltam eljövök inkább egy kicsit kiereszteni a gőzt..."
N: "Louis?"

Remélem csak valami haver. Aztán észhez térek és gyorsan rákérdezek, hogy mi volt a baj.

Z: "Ügyvédem volt még a válásnál, most pedig Landon fociedzője."
N: "Sokoldalú."

Nem tudtam hogy, hogy félnem kell-e. Nem voltam az a tipikus versengzős típus.

Z: "Összekaptunk egy kicsit Landonnal. Mostanában többet veszekszünk..."

N: "Ez érthető, most abban a korszakban van, hogy lázad. De csodás apa vagy. Simán bírni fogod!

Persze Malik, kanyarodjunk el a témától...

Z: "Köszönöm. Tudod, kicsit nehezebb egyedül, mert sose tudom mit kéne engednem neki és mit nem."

N: "Csak csinálj mindent úgy ahogy elsőnek jónak gondolod! Te jó ember vagy, rosszat nem tudsz tenni. És a legfontosabb, hogy nem te hagytad őt ott. Te kitartasz, vele vagy!"

Ezután percekig nem írt vissza. Túl nyomulós voltam? Ha csak annyit írtam volna, hogy jaj biztos nehéz, akkor meghazudtoltam volna magamat. Szerettem elmondani azt, amit tényleg gondoltam.

Z: "Nem tudom elmondani, hogy ez mennyit jelent nekem."

N: "Sajnálom."

Én pedig erre nem tudtam már válaszolni. Arra számítottam, hogy megkér, ne legyek ennyire szentimentális és hasonlók. Ehelyett azt mondja, hogy nem tudja magát kifejezni. Nem kellett nekem ennél több. Tudtam, éreztem hogy nyert ügyem van nála. Ezután végképp nem lehetett a vigyort letörölni az arcomról, még azzal se, hogy kiderült, hogy Zayn plusz repülőjegyét nem fizetik, csak a szállását. Gondolkodás nélkül írtam meg a csekket róla, hogy az én bankszámlámról emeljék le az összeget.
- Nagyon virulsz, Horan, - Liammel az ebédlőasztalhoz ültünk, jó szokásomhoz híven dupla adagot termeltem be.
- Bizony. - mosolyodtam el és nem kímélve a részletektől beavattam a fejleményekbe. Liam és én akkor lettünk ennyire jó barátok, amikor diploma után egy évet Londonban dolgoztam. Ő egy átbulizott éjszaka után nem talált taxit, én pedig pont hazafelé tartottam a reptérről, így tekintettel a szakadó esőre, felvettem. Aztán órákig beszélgettünk, nevettünk és ökörködtünk. Utána hónapokig nem láttuk egymást, mert ő Amerikába ment gyakorlatra, én pedig visszautaztam Írországba, de végig hülyeségekkel bombáztuk a másikat. Mikor üresedés  támadt ebben az iskolában, rögtön írt nekem, hogy mit gondolok a dologról. Mivel mindig is a változás híve voltam és imádtam az új kihívásokat, gyorsan döntöttem. A szüleim elsőnek persze annyira nem örültek, de miután felnyitottam a szemüket, hogy a légi utazás már nem annyira drága mint ahogy azt ők gondolják... Nos, azóta a nyugdíjas éveiket távol töltik Írországtól. Annak ellenére, hogy az utazás a mindenem, és mióta csak fizetést kapok, a felét arra költöm, több helyen voltak, mint én.
- Szóval, keddre hozz döntést. - ismételte meg újra Liam.
- Igen, de szerinted nem támadtam le túlságosan?
- Egy év után... Már untam a folyamatos nyavalygásodat hallgatni. - Sóhajtott fel tettetett fájdalommal a hangjában és a hatás kedvéért hozzám vágott egy darab sült krumplit.
- Igazán kedves vagy! - fintorogtam rá és a számba dobtam az ételt.
- Szerintem jó választás... De most komolyan! Csak abból ítélve, hogy mennyit szokott adományozni, biztos nem szegény.
- Tudod, hogy ez engem nem érdekel. - Figyelmeztettem, mire csak bólintott.
- Nem csak erre akartam kilyukadni. Megtehetné, hogy nevetséges divattervezőket támogat és a többit... Emellett egyedül neveli Landont, aki egy remek srác. És nem utolsó sorban hihetetlenül gyors... - Ámuldozott.
Persze, ő a futásra gondolt, de az én agyam rögtön másra koncentrált. Remélem az apja nem annyira gyors.

                                                                ***

Az estét kivételesen nem náluk töltöttem, hanem a közeli nyelviskolában, ahol spanyolt és franciát is tanítok. Emellett angol órákat is szoktam tartani vasárnaponként teljesen ingyen a helyi árvaházban. Pénzre nem volt szükségük, mert hála istennek akadt elég támogatójuk, de a szeretetre és a törődésre már kevesebb embernek volt ideje. A vasárnapok voltak a kedvenceim nem csak azért, mert akkor is gyerekekkel lehettem, hanem azért, mert az estéket a London külvárosában lévő menhelyen tölthettem. Obamát is mindig vittem magammal, mert ez neki is szórakozás volt.
- Tanár úr! - kiáltott felém Mandy, a világ legidegesítőbb tanítványa a világon. Nem azzal volt bajom, hogy sose készült a felmérőkre, sőt az se zavart, hogy párszor körmöt festett az órámon, hanem...
- Csak azt szeretném kérdezni, hogy lehetne-e még külön órákat felvenni? Múltkor azt mondtad, hogy neked  a kedd lenne jó, ezért átrakattam a fodrászomat.
- Ne haragudj, de már teljesen betelt a hetem. Nem tudok sajnos több órát vállalni - Persze ez nem volt igaz. Volt még hétköznap bőven szabad órám de elképzelni se bírtam volna, hogy plusz órákat töltsek el ezzel a teremtéssel, csak kettesben.
- Késő esténként is ráérek. Nagyon nagy szükségem lenne a nyelvórákra. - Nagy melleit felém billentette, én pedig undorodva hátrébb lépkedtem. A biztonság kedvéért meg is kerültem az asztalomat és úgy kezdtem el pakolni. Nem a nőkkel volt bajom, hanem az ilyen gátlástalan mű valamikkel.
- Sajnálom, talán fordulj valaki máshoz. Bár én nem ismerek olyan tanárt, aki vállalna ennyire reménytelen eseteket. - Jó Niall, ez nagyon csúnya volt.
Mandy másodpercekig csak hápogott és pislogott, mint hal a szatyorban, aztán magára erőltetett egy mosolyt és kitipegett a teremből. Kissé mérgesen és bűntudattal telve léptem ki a nyelviskola kapuján, ahol nem várt meglepetés fogadott.
- Zayn? Hát te?
- Ugye nem gondoltad, hogy hagyom, hogy egyedül vacsorázzon egy sebesült? - Rázta meg a fejét, és ellökte magát a kocsimtól, hogy közelebb lépjen hozzám. Az utcai lámpa pont rávilágított, így szemei gyönyörű színén újra elcsodálkozhattam.
- Nos, csak reménykedhettem. - Szálltam be a játékba.
- Na jó, nincs sok időnk, ez egy hiper gyors vacsora lesz. Szállj be! - Mosolygott rám és vállamnál fogva tolt a járművem felé. Gyorsan beszálltunk, türelmesen megvártam, amíg beköti az övét, ugyanis anélkül biztosan nem indultam volna el.
- Ugye csak viccelsz, hogy apa létedre nem kötöd be magad? - Olyan mérgesen vontam kérdőre, hogy gyorsan rám kapta a fejét értetlen tekintettel.
- Tessék?
- Jól hallottad! Micsoda felelőtlenség ez? Van fogalmad arról, hogy az életed is múlhat azon, ha nem kötöd be magadat? - Nem tehettem róla, hogy ennyire elragadtak az emlékek. Tényleg nem. Felvonva a szemöldökét óvatosan felém nyúlt, kezét a váltót markoló ujjaimra fonta.
- Sajnálom. - Mosolygott rám bánatosan, és amilyen gyorsan csak tudta bekötötte magát. A kattanó hangot hallva szépen lassan én is megnyugodtam, de utána rögtön elfogott a rettegés, hogy mi van ha ezzel teljesen megöltem az estét.
- Ne haragudj. - szóltam végül.
- Semmi baj. Akarsz róla beszélni? - A kedvességétől majdnem elgyengültem és átsiklottam a tény felett.
- Tessék? Te? Hogy? - Nem akartam, hogy tudjon róla.
- Én csak... Még régebben tudni akartam, hogy Landon jó  kezekben van-e. - Mentegetőzött. Mérgesen csaptam a kormányra. Hátra dőltem az ülésben és kérdőn néztem rá, kezemmel pedig intettem neki, hogy folytassa csak.
- Minden tanárnak ellenőriztem az előéletét és akkor megláttam azt a rendőrségi dolgot nálad. Muszáj volt belenéznem. - Nem rá voltam igazából mérges. Hanem az dühített fel, hogy nem lehet igazi magánélete az embernek. Emellett fontosnak tartottam, hogy élt ezzel a lehetőséggel és megnézte mindenki rendőrségi és iskolai papírjait. - De nagyon sajnálom a balesetet...
- Nem kell! - vágtam közbe hevesen. Lehunytam a szememet, mélyet sóhajtottam, de ezzel csak azt értem el, hogy láttam magam előtt. Láttam, ahogy a vér lecsorog a halántékán és könnyes szemekkel felém fordul, aztán minden elsötétült. - Már régen volt.
- Niall, ez nem egy olyan dolog, amit az idő begyógyít. - szorította meg az ujjaimat gyengéden és közelebb hajolt, hogy rendesen láthasson. Nem akartam erről beszélni, főképp nem elérzékenyülni.
- Kérlek, inkább menjünk! - Néztem rá könyörgően. Bólintott egyet és kicsit közelebb hajolt hozzám, hogy végig simíthasson arcom oldalán.
- Rendben, de nem hagyom annyiban!