3.fejezet

3.fejezet

*Niall szemszöge*


- Az igazság az, hogy grafikus vagyok. Festek, rajzolok, de képregényeket is szerkesztek.
- Én pedig tanár vagyok. Én is szoktam festeni, legfőképpen jegyeket, de szeretek különórákat is adni! - Niall, te egy igazi barom vagy. Ha ezek után nem történik semmi közöttünk, akkor a legkevesebb az, hogy iskolát váltok.
- Apa! Éhen halok! Ne most tarts kis előadást a tehetségedről! - Landon kiabálása olyan gyorsan zökkentett vissza mind a kettőnket a másik bámulásából, hogy szinte fájt.
- Esküszöm, egyszer még... - sóhajtott fel Zayn, de arcán láttam azt a bizonyos boldogságot, csak attól, hogy hallhatta fia hangját. Mosolyogva megveregettem a vállát, és megígértem neki, hogy vacsora közben szívesen meghallgatom. A konyhában Landon szorgosan pakolta az evőeszközöket és a poharakat, de aztán én is segítettem neki, annak ellenére, hogy Zayn szúrós szemmel nézett rám emiatt. Sose voltam az a tipikus ember aki szereti, ha elkényeztetik és körbeugrálják. Inkább én voltam az, aki főzött és gondoskodott a másikról.
- Ugye nem hagytam ma ki semmit? - kérdezte Landon, egy nagy tüsszentés után. Apja szó nélkül kivonult az előszobába és egy amerikai kapitányos mamusszal tért vissza. Komolyan, ki akart készíteni. Olyan csöndesen, szó nélkül kapta az ölébe és húzta fel rá a meleg anyagokat, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga. Fia egy cuppanós puszival köszönte meg aztán megint nekem szentelte figyelmét.
- Nem. Filmet néztünk, megbeszéltük, hogy mi lesz a szünet utáni vizsgában, de elhoztam mindent.
- A filmet is? - Landon szemei felcsillantak, én pedig vigyorogva bólintottam. Nem volt egy egyszerű eset, mert mindig plusz munkával kellett ellátnom, amíg a többiek a saját feladataikat oldták meg, nem beszélve arról, hogy jelentkezni se szeretett. Mégis tisztelettudó volt, kedves és nagyon okos.
- Köszönöm, hogy elhoztad! - mosolygott fel rám, aztán a konyhapult felé biccentett a fejével, ahol apja tanácstalanul állt a kész pizzák felett. Egyik kezében ketchupos dobozt tartott, másikban egy kanalat. Óvatosan sétáltunk közelebb, hogy szemügyre vegyük, hogy mit alkot éppen. A pizzák tetejére külön-külön mindenkinek valami kis apróságot készített. A fiának Ironman-re hasonlító figurát, nekem spanyolul írta rá, hogy tanár úr, amin jót nevettem.
- Na és a tiéd? - kérdeztem, mire enyhén elpirulva rám pillantott. - Neked még nincs semmi rajta.
- Ugyan, - legyintett szerényen, de én megböktem a mellettem álló kis srácot, aki könnyedén arrébb lökte apját és együtt kezdtünk alkotásba.
- Te írod, hogy szeretlek, én pedig azt, hogy apu! - osztotta ki a feladatokat Landon, mint valami kis főnök. Bezzeg most cserben hagyott az állítólagos nagy pofám. Azonnal elpirultam, ahogy felfogtam a szavait, de csak nagyot nyelve bólintottam. Nagy kerítő lesz ez a krapek. Zayn a hűtőnek támaszkodott, karba tett kezekkel és dögös mosollyal az arcán figyelt minket. Mármint kedves mosollyal. Kedves, ismételgettem. Pár perc alatt végeztünk, aztán jött a neheze. Landon kapott egy nagy puszit a feje búbjára, előttem pedig megállt és egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát. Bénán felém dőlt én pedig kitártam a karomat. aztán megpaskolta a vállamat, majd rögtön el is fordult és leült az asztalhoz. Kösz. Ez remek volt Zayn.

                                                                            ***

Vigyorogva kapkodtam közöttük a fejemet és éreztem, ahogy a szívemet elönti valami megmagyarázhatatlan furcsa érzés. Zayn néha lehurrogta a fiát, mert állítása szerint kínosabbnál kínosabb történetekkel égette le.
- És egyszer apa megütötte a bírót! - kezdte kiabálva Landon, és most kivételesen megkértem Zaynt, hogy ne vágjon közbe, mert ez érdekelt. - És Louis bácsi szedte le róla.
- Jó, az igazat megvallva semmi baja nem lett. Sajnos. De azt mondta, hogy buzi amerikai vagyok, akinek a fia is beképzelt.
- 10 font a malacba! - kiáltott fel a kisfiú hangosan.
- Malac? - és feltehettem volna azt a kérdést is, hogy miért költöztek ide Amerikából, és ki is az a Louis bácsi, de kicsit féltem, hogy mi ez a malac. Legutóbbi csaláslátogatásomkor a kislánynak egy törpe malaca volt. Aki meg kellett simogatnom. Azóta is naponta többször mosok kezet.
- Ha én káromkodom, vagy ő rosszul viselkedik, akkor 10 fontot a malacba dobunk. Aztán veszünk kutyatápot, játékokat és elvisszük a menhelyre.
- Ez nagyon szép gesztus tőletek! - mondtam ámulva, de inkább csak Zayn szemeit tudtam nézni. Gyönyörű barna keveredett a bal szemében sötétzölddel. És az a túrni való haj...
- Apunak sokszor mondtam, hogy én is szeretnék kutyát, de szerinte amíg magamról se tudok rendesen gondoskodni, addig nem lehet. - aztán áthajolt az asztal fölött, bizalmasan intett, mire visszafojtott vigyorral közelebb húzódtam - Nem igazán értem, hogy ez mit jelent, de talán szólhatnál pár szót az érdekemben.
- Megpróbálok mindent megtenni. - kacsintottam, aztán aggódva hajoltam vissza hozzá. - Jól érzed magad? - szemei a megszokottnál is jobban csillogtak, arca pedig jócskán piros volt.
- Kicsit fázok. - panaszolta halkan motyogva. Tipikus gyerek, amíg jól szórakozik, addig kutya baja, de amint egy másodpercig csend van, akkor feltűnik neki, hogy valami nincs rendben.
- Na gyere, megágyazok neked, addig te lezuhanyzol. Már későre jár, ágyban lenne a helyed! - pattant fel Zayn és az ölébe fogta a kis testet. Akaratlanul is a kezeire tévedt a szemem, ahol megfeszültek az izmok, én pedig úgy éreztem, muszáj megmozdulnom és elterelnem a figyelmemet. Amíg ők felmentek az emeletre - nem bírtam ki, hogy ne hallgatózzak, mert annyira édesen suttogtak egymásnak - addig én elpakoltam minden tányért, félig le is öblítettem őket, majd a mosogatóba raktam. Nem sokkal azután, hogy a poharakat elmostam és eltörölgettem, Zayn visszatért és egy pillanatra lefagyott a konyha küszöbén.
- Ez... - kezdte halkan és ámulva nézett szét a konyhában, ahol szép rend uralkodott.
- Semmiség. Te a vacsorát csináltad, én pedig eltakarítok. - itt újra szólt volna, de én csak mosolyogva megráztam a fejemet. - Elaludt?
- Igen, van egy kis láza, de nem vészes. Holnap még itthon marad, én se dolgozok, így bepótoljuk az anyagot.
- Ugyan, ha egy évet kihagy, akkor se lesz lemaradva. - legyintettem és halkan fel is nevettem.
- Túlzásokba esel. - motyogta, de arcán láttam, hogy mennyire is büszke a fiára és tudatában van a képességeivel. Mivel még mindig a konyhában álltunk és nem szóltunk semmit, azért a karórámra pillantottam.
- Lassan mennem kell, nem akarok zavarni. - dehogy, Horan. Nem akarsz te menni, sőt. Legszívesebben az egész éjszakát itt töltenéd az ágyában.
- Ne, kérlek! - szólt a kelleténél hangosabban és óvatosan a felkarom után nyúlt. Egy pillanat erejéig meglepődve néztem rá, de aztán rögtön rendeztem a vonásaimat. Mélyen egymás szemébe néztünk és tudtam. Láttam rajta, hogy szüksége van valakire. Annyi szomorúság volt ott, a barna íriszekben, hogy ha kényszerítenek se tudtam volna menni.
- Nyissunk ki egy üveg bort, még korán van. - mondta halkabban és lágyabban, majd bátorításképpen rászorított a kezemre. Mosolyogva bólintottam és elindultam a kanapé felé, közben próbáltam a heves levegővételemet csillapítani. Ahogy a bőrömhöz ért, azt hittem felgyulladok. Leültem a kanapé jobb oldalára, ő pedig a balra, hosszú lábait törökülésbe rakta, én pedig próbáltam kevésbé gázul kinézni, ezért rádőltem a karfára, de elfelejtettem odanézni, ezért kis híján lefejeltem a padlót. Ha ez nem lenne elég, még a jobb lábammal a plafon felé kapálóztam egyet-kettőt.
- Ne haragudj, elfelejtettem szólni, hogy az csak egy párna ott. - szólt sajnálkozva Zayn, de hangján hallottam, hogy legszívesebben nevetne a vicces mozdulatsorom után.
- Röhögnél, mi? - fordultam vissza és szúrós szemekkel méregettem.
- Csak egy kicsit. - kuncogta. Szemeinél édes nevetőráncok jelentek meg, amitől én is elmosolyodtam. Lehetetlen volt rá haragudni.
- Szereted az édes vöröset, ugye? - kérdezte, mire csak bólintottam és mosolyogva figyeltem, ahogy tölt kettőnknek. Pár percig csöndben kortyolgattuk a borainkat, végül én törtem meg a csendet.
- Landon sokat találkozik az anyjával? Nagyon háziasnak tűnik. - gratulálok, Horan, csodásan kezdted.
- Egyáltalán nem találkoznak. - olyan hidegen és nyugodtan ejtette ki, hogy éreztem, ahogy kiráz a hideg. A düh csak úgy sütött a hangjából. Kinyitottam a számat, aztán azzal lendülettel vissza is csuktam. Lett volna még kérdésem, de még csak ez az első alkalom, amikor kettesben beszélgetünk, ezért nem akartam elsietni. Bárcsak lenne mit elsietni.
- Ne haragudj, nem tudtam.
- Azt mondta, hogy három év neki elég volt. A saját fiából. - anélkül, hogy foglalkozott volna a bocsánatkérésemmel, maga elé meredt és úgy beszélt. - Amerikában laktunk, oda is csak miatta költöztünk, mert nem feleltek meg neki a boltok itt, Angliában.
Meglepett arcomat látva gúnyosan felnevetett.
- Igen, jól hallottad. Akkoriban indult be a karrierem, elég sokat dolgoztam és inkább odaadtam neki a fizetésem felét, minthogy én is vele tartsak. Irtóztam az egész lényétől. Vagyis... Ezt nem mondanám. Csak...
- Nyugodtan mondd, amit gondolsz.
- Sokáig magamban kerestem a hibát, és mindig én kértem bocsánatot. Aztán terhes lett, én pedig mindent elfelejtettem, annyira boldog voltam. Miután megszületett, elkezdett furcsán viselkedni, ivott és csak szórta a pénzemet.
- Nem is dolgozott? - ámultam el. Lehet az én felfogásom túl szokatlan, de szerintem a nőknek is ugyan úgy dolgoznia kell.
- Engem nem zavart pontosan addig, amíg dadát nem fogadott Landon mellé, mert állítása szerint ő nem bírta egyedül. Semmi más dolga nem volt, még a takarítást és a főzést is én csináltam. - forgatta meg a szemeit. - Aztán egyik reggel nem munkába mentem, hanem követtem egész nap. Landon még három éves se volt és egy dadával töltötte a napjait, amikor a legnagyobb szüksége lett volna a figyelemre. Vásárolgatott, pasikkal töltött órákat különböző hotelekben. Nem az zavart, hogy másokkal feküdt le. Arról tudtam már régebben, de nem hagyhattam, hogy az egy szem fiam így nőjön fel.
Hagytam, hogy beszélje ki magából, mert ahogy elnéztem nem sűrűn fordult ez elő vele.
- Elváltunk, ő pedig csak azt kérte, hogy soha többet ne kelljen látni a fiát. A saját gyerekét, akit kilenc hónapig a szíve alatt hordott. Nem bírtam tovább Washingtonban maradni, visszaköltöztem Bradfordba. Négy éves koráig a szüleimnél laktunk, hogy minden  egyes kis apró dologban segíteni tudjanak.
- Pokoli nehéz lehet.- annak ellenére, hogy sok hasonló történetről hallottam már, ennyire testközelből csak most láttam igazán. Ahogy próbált erős maradni, mert mégis csak ő volt a férfi a háznál, ezzel együtt mázsás súly nehezedett a vállaira, mert csak ő volt a fiának. Elképzelni se tudtam, hogy mi lehetett annak a nőnek a fejében. Egy ilyen férfit és egy olyan csodás gyereket, mint Landon, csak úgy eldobni? Annyira szomorú arcot vágott, hogy nem bírtam ki, hogy ne vigasztaljam meg valahogy. Mivel ilyen helyzetekben a szavak nem sokat segíthettek volna, csak a kanapén pihenő kezére tettem  a sajátomat és gyengéden rászorítottam.
- Szerintem csodálatos apuka vagy. Csak a te érdemed, hogy Landon ennyire jó gyerek.
- Köszönöm. - mosolyodott el. Időbe telt, mire képes volt rendezni a vonásait, de nem bántam. Örültem, hogy ezt az oldalát is megismerhettem. - És ne haragudj, hogy mindent rád zúdítottam.
- Egyáltalán nem zavart. Hálás vagyok, hogy megosztottad velem. - mosolyodtam el, de ebben a pillanatban hüvelykujját kiszabadította és végig simított kézfejemen. Olyan gyorsan kaptam oda a fejemet, hogy  nyakam is megroppant. Sajnos ő ezt rossz ómennek vette, ezért gyorsan kihúzta a kezét és az ölében összekulcsolta a másikkal. Szomorúan felsóhajtottam és inkább a borhoz nyúltam és töltöttem még mind a kettőnknek.
- Engem se zavart. - suttogta halkan, inkább csak magának, de meghallottam. Hogy csillapítsam vágyamat és vörös arcomat inkább másra foghassam, egy huzamra legurítottam a bort. Nem vagyok az a tipikus borozó, inkább a sört szeretem, de most kifejezetten jól esett. Lehet csak a társaság miatt.
- Szóval, egy kicsit nehéz, de jobb így, - folytatta - igazából, megszoktam, hogy ketten vagyunk. Vagyis csak este. Mert valaki mindig van nálunk.
- Nők is? - kérdeztem gyorsan, aztán vállat rántottam, csak hogy ne tűnjön annyira feltűnőnek.
- Igen. - sikerült megint egy heterót kifognod, Niall. Csak ne kezdjen el a legutóbbi alkalmáról beszélni. - Főleg a húgaim és az anyukám.
- Az klassz. Nekem egy bátyám van.
Igaz senki se kérdezte, de én azért elmondtam. Ezek után főként a munkájáról beszéltünk, és hála nekem vidámabb lett a hangulat. Megosztottam vele a legkínosabb szituációk közül jó párat, amit még a bátyámnak se mondtam el, pedig nála senki se tud többet. Nem figyeltünk arra, hogy hány óra van, se arra, hogy hány pohár bor csúszott le, csak az számított, hogy jól érezzük magunkat. Azt is figyelmen kívül hagytam, hogy holnap dolgoznom kéne menni, és nem szerencsés részegen neki vágni egy munkanapnak úgy, hogy merevedési problémákkal küzdök közben.
- Landon az őszi szünetben végig Bradfordban volt, én pedig úgy gondoltam, felszedek valakit. - normális esetben biztosan pislogtam és a torkomat köszörültem volna, de most kíváncsi voltam, hogy mi sól ki ebből. Mind a kettőnk arca az elfogyasztott bornak köszönhetően kellemes piros színben pompázott, és a feszült hangulatot is rég láttuk már.
- Sokszor csinálsz ilyet?
- Ugyan, - nevetett fel - általában időm sincs ilyenekre. De annyira ki voltam éhezve... - szemeiben a játékosság mellett, valami már is csillant, és talán a fény miatt, de sötétebbnek láttam íriszeit.
- Szóval haza jöttünk. Már a kocsiban tisztáztam vele, hogy csak egy éjszakára fog kelleni, és gumit húzok. Kicsit furán nézett rám, de hasonló helyzetben volt, mint én, ezért belement. El se tudnád képzelni, hány egyedülálló szülő van. Katasztrófa.
- Zayn, kicsit elkanyarodtál.. - figyelmeztettem vigyorogva és közben meglöktem a vállát. Mit lökdösöd, Niall? Soha senkit nem szoktam lökdösni, de egyszerűen fájdalmas késztetést éreztem, hogy hozzá érhessek.
- Ja, tényleg. - kuncogott fel és mielőtt folytatta volna, még egy pohárral töltött mind a kettőnk poharába. Az üres üveget a másik mellé rakta, majd visszafordult felém. - Szóval, nagyon csinos volt, meg nem is dumált feleslegesen, de... Jaj, annyira ciki.
- Nem állt fel? - már csak arra, hogy elképzeltem a helyzetet nevetnem kellett. Aztán felé fordultam, hogy ő miért nem cselekszik szintúgy. Lehajtotta a fejét és zavartan a tarkóját vakargatta. Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, aztán vissza is csuktam. Lehetetlennek tartottam, hogy neki nem állt fel.
- Kevés volt az előjáték vagy mi? - Jézusom, Niall! Mikor szoktál te erről beszélgetni egy idegennel? Nem is említve azt, hogy a tanítványod apja.
- Nem tudom... Régebben sose volt még erre példa. - Pár pillanatig láttam rajta, hogy erősen gondolkozik aztán mögém pillantott.
- Már megint úgy hagyta a lámpát. - a motyogásra összehúztam a szemöldökömet és megfordultam. Landon állt ott ott pizsamában és csukott szemmel a lámpakapcsolót próbálta megtalálni.
- Pocak. - pattant fel azonnal az apja. A fiúnak gyorsan kipattant a szeme és nagyokat pislogva nézett hol rám, hol az apjára. - Már rég ágyban lenne a helyed! - szólt komolyan apja felé intve, mire azonnal kibuggyant belőlem a nevetés. Zayn tanácstalanul körbe fordult a szobában, szomorúan lebiggyesztette az ajkait és durcásan visszahuppant a kanapéra.
- Látod, most meg meg játssza a sértődöttet. Legalább húsz font a malacba. - Landon olyan komolysággal adta elő a szigorú apukát, amilyet még sose láttam. Tisztában voltam azzal, hogy a nevetésemmel csak biztatom a folytatásra, de a bornak köszönhetően nem bírtam megállni. Aztán Zaynre pillantottam. Annyira aranyosan ült ott, tettetve, hogy mérges. A szívem szakadt meg. Legszívesebben az ölébe vetettem volna magamat és addig pusziltam volna, amíg egy apró mosolyt ki nem csikarok belőle.
- De, ha hozol egy sört, nem leszek mérges. - tette hozzá Landon kegyelemdöfésként.
- Landon William Malik! - csattant fel Zayn - Most már elég legyen! - tényleg kicsit mérges volt, de láttam rajta, hogy nem tudna komolyabban haragudni rá. Landon megszeppenve pislogott, kis fejét a föld felé fordította, a nyakát is behúzta. Közelebb lépett apjához, kis kezecskéit összefonta maga előtt és bűnbánóan nézett fel.
- Ne haragudj, csak egy kicsit... Nagyon fáj a torkom. - suttogta szomorúan és könnyekkel a szemében odabújt Zaynhez.
- Landon... - szólt lágyabban és azonnal felpattant, hogy lázat mérjen, gyógyszert keressen. Addig a kisfiú hozzám lépett, átölelte a derekamat és szinte a karjaim közé ájult. Kiáltottam Zaynnek, aztán felemeltem és magabiztosan elindultam az emelet felé. Az aggódó apuka utánam loholt, elém sietett és mutatta az irányt. Az elfogyasztott alkohol úgy éreztem, hogy másodpercek alatt távozott a szervezetemből. Landonnak nem volt láza, de a sok köhögéstől - amit mi nem hallottunk - teljesen kimerült.
- Annyira felelőtlen vagyok. - motyogta.
- Ne okold maga emiatt.
- Kedves vagy, de ahelyett, hogy veled szórakozom, vele kellett volna lennem!
- Megérdemled, hogy jól érezd magad. - mosolyogtam rá és miután betakargatta a fiát, végig simítottam a vállán. Csak gyengéden, hogy ne értse félre. Viszonozta a gesztusomat és pár másodpercig így álltunk, egymás karját fogva. Nem közeledtem felé. Nem mertem. A letámadás nem az én műfajom volt. És, ahogy elnézem, az övé sem.
- Niall... - szólt volna, de én közbevágtam. Eszednél vagy te? Mondani akart valamit, de te...
- Mennem kell! Jobba, ha csak rá koncentrálsz most. Nekem pedig holnap valahogy munkába kéne mennem. Sajnálom, hogy ilyen sokáig maradtam. - mondandóm közben kisiettem a szobából, tudva, hogy jön utánam. Futtában felszedegettem a borosüvegeket, a táskámba tettem őket, ellenőriztem, hogy minden holmim megvan-e, majd az előszobában magamra húztam a cipőmet. A sok magamba döntött alkohol miatt egy kicsit becsiccsentve éreztem magamat.
- Fogok neked egy taxit, jó? - kérdezte mellettem toporogva, ugyanis november vége felé már elég hideg volt hajnalban.
- Igen? - fordultam fel vigyorogva, és a kietlen utcára mutattam.
- Vagyis hívok egyet. Jó barátom és ma dolgozik.
- Nem kell, tényleg. Kedves tőled, de alig lakok pár utcányira. - nyugtattam meg. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy idefelé azért akarta kocsival jönni, mert órákat tollászkodtam a tükör előtt.
- Rendben, de kérlek dobj egy üzenetet, ha hazaértél. - kötötte a lelkemre. Felé nyújtottam a kezemet, megszorítottuk egymás tenyerét, aztán olyan gyorsan távoztam, hogy csoda, hogy a por nem süvített utánam. Katasztrófa volt, ahogy viselkedtem. Nem köszöntem meg neki, hogy ma vendégül látott és bepillantást engedett az életükbe, pedig ennél nagyobb ajándékot az elmúlt években nem kaptam.